A Kultúrpanda eheti számában a „Családi Örökség” interjúsorozat következő vendége Bujtor Balázs hegedűművész, az Óbudai Danubia Zenekar koncertmestere, Bujtor István színész és Perényi Eszter hegedűművész fia.
– A Kultúrpanda „Családi Örökség” sorozatához olyan zenészeket keresek, akiknek a családja valamilyen szempontból különleges. Amikor a következő alanyomon gondolkodtam, azonnal te jutottál eszembe. Talán azért is, mert épp ma lenne kilencven éves a nagybátyád, édesapád féltestvére, Latinovits Zoltán, a színészóriás.
– Igen. Sajnálom, hogy nem ismerhettem. Egy éves voltam, amikor meghalt. Apai és anyai ágon is fantasztikus tehetségek vettek és vesznek körül. Édesanyám, Perényi Eszter hegedűművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti egyetem tanára, nem mellesleg Perényi Miklós testvére, és Perényi László lánya. Természetesen Apám családjában is van zenész, Frenreisz Károly, a basszusgitáros rocklegenda.
Nagyon fontosnak érzem, hogy a nagypapámról meséljek egy kicsit. Ő is a Zeneakadémián tanított karvezető szakosoknak módszertant. Kodálynál végzett zeneszerzést, és ő kezdett engem zongorázni tanítani, amire majd még visszatérek. A Perényi család révén mondhatom, hogy beleszülettem a zenébe. Ez olyannyira kézzelfoghatóan így volt, hogy amikor hat vagy hétéves koromban édesanyámnak meséltem, mennyire közel áll a szívemhez Brahms H-dúr triója, nevetve válaszolta, hogy 1975 februárjában, amikor ők ezt a Hungaroton stúdiójában a testvérével, Perényi Miklóssal, és Kiss Gyula zongoraművésszel lemezre vették, bizony én már a pocakjában voltam.
Az is nagyon érdekes egybeesés, hogy a nagy lezárások előtti utolsó koncerten, 2020. március 13-án, mikor Dvorak csellóversenyét játszottuk a Zeneakadémia nagytermében Miklós nagybátyámmal, anyukám utólag megemlítette: „Nahát, milyen különös! Dvorák hegedűversenyt játszottam a Nagyteremben 1975 tavaszán is, amikor te már ott voltál velem mint pocaklakó.”
Azt hiszem, aki ennyi zenét hallgat születése előtt, mint én, nem nagyon kerülheti el a sorsát. Én legalábbis ötévesen már hegedültem. Elirigyeltem anyukámtól, annyit hallgattam a gyakorlását. Rengeteg koncertre jártam, amit borzasztóan élveztem egész pici koromtól kezdve. Az emlegetett
nagypapám öt éves koromban elkezdett zongorázni tanítani.
Nagyon hamar kiderült, hogy abszolút hallásom van. Nagyapámnak az volt a metódusa, hogy ha megtanított nekem egy kis darabot, ami mondjuk a-mollban volt, akkor miután jól lejátszottam, azt mondta. „Ügyes vagy. Akkor most játszd el b-mollban is.” Aztán h-mollban, és így tovább. Azon kaptam magam, hogy üres időmben magamtól is azt kezdtem próbálgatni, hogyan tudok bármilyen hangnemben eljátszani egy darabot.
– Mikor kezdtél újra hegedülni?
– Nyolcéves koromban, Baranyai Valériánál az I. kerületben. Csodálatos „társaságban”, hiszen hozzá járt Kelemen Barnabás, Gazda Bence, Puskás Rodrigo, és még sok fantasztikus hegedűművész-palánta. Jó kis tanszaki koncertek voltak a Bem rakparton…
Nem annyira vettem ezt az egészet komolyan, a mostani énemmel „sokkal többet gyakorolnék régebben”, de Vali néni nagyon kitartó volt és a kitartásának hála 13 évesen felvettek a Zeneakadémiára, a különleges tehetségek osztályába. Most is megvan a belépőkártyám, amin ez áll: „BUJTOR BALÁZS, KÜLÖNLEGES TEHETSÉGEK OSZTÁLYA”. Képzelheted, mekkora büszkeséggel töltött el ez engem akkor. Aztán persze 18 évesen bekerültem a „rendes” osztályba. Végig Sós Natasa tanárnőhöz jártam, neki köszönhetem a legtöbbet.
– Színész soha nem akartál lenni?
– Dehogynem. Hiszen apukámmal néha jártam forgatásra és nagyon tetszett a filmes világ. A Pogány Madonna próbafelvételére már mint gyerekszereplő-jelölt vitt el apukám. Azt szerette volna, ha én játszom a kisfiút a filmben. Inkey Alice meg is örökítette a jelenlétemet, aminek egy nagy tanulsága volt:
„Ha nem szólalsz meg egy szereplőválogatáson, akkor nem kapod meg a szerepet, még akkor sem, ha édesapád a forgatókönyvírója és főszereplője egy filmnek.”
(Itt már hangosan nevetek. Balázzsal beszélgetni elképesztően szórakoztató. Aki személyesen ismeri, tudja: óriási mókamester, fantasztikus humorral és „mesélőkével” rendelkező ember)
Visszatérve a kérdésedre, az élet egyszerűen a zene felé terelt. 1995-ben a Héja Domonkos által alapított Óbudai Danubia Zenekar második hegedű szólamának szólamvezetője lettem, ahol akkor Kelemen Barnabás volt a koncertmester. Fantasztikus zenészekkel teli zenekar volt a Danubia. Mindeközben a Zeneakadémia zenekarában egy franciaországi turné kapcsán engem javasoltak koncertmesternek. Ligeti András kezei közt én ott rengeteget tanulhattam, amiért ezen a fórumon is szeretnék köszönetet mondani.
A Danubiában 1996 decemberében lettem koncertmester, és ott is maradtam egészen 2007 augusztusáig. Megtanultam a repertoárt, ami azért borzasztó nagy munka. Amikor kikerül az ember az egyetemről, fogalma sincs milyen mennyiségű anyagot kell egy zenekarban a zenészeknek elsajátítania, ez egy komoly kihívás mindenkinek – lehetetlen az egyetemen erre felkészülni – de nagyon jó dolog is egyben.
Miután lediplomáztam, akkor ébredtem rá, hogy most már olyan „vetélytársaim” vannak, illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy egy mezőnybe kerültem például Rolla Jánossal. Kikerültem a nagybetűs életbe, ami óriási váltás volt. Dolgoztam Eötvös Péterrel, Sir Neville Marrinerrel, Kovács Jánossal, Lukács Ervinnel. Óriási élmények ezek. Mindeközben elkezdtük a stúdiózást a Danubiában, 2004-től pedig Gőz Lászlónak köszönhetően számos lemezfelvételt csináltam a BMC-nek.
– Mi történt 2007-ben?
– Úgy éreztem, hogy váltanom kell. Hamar Zsolt hívott Pécsre koncertmesternek, ami pont kapóra jött, mert ki akartam már próbálni magam más zenekarban. Nagy iskola volt, hiszen öt embert ismertem az egész pécsi zenekarból, újra kellett mindent felépíteni, de nagyon szerettem.
– Leköltöztetek Pécsre családostul? Hiszen akkor már megszületett a két lányod.
– Nem. Maradtunk. Ingáztam. Szerencsére olyan volt a próbarend, hogy meg tudtam oldani. De azért 250.000 km-t autóztam öt év alatt… Hamar Zsoltot Peskó Zoltán, aztán Bogányi Tibor követte. A visszatérésem oka igazából kettős volt: rengeteg stúdiófelvételt készítettem akkor és
Fischer Iván is hívott a Budapesti Fesztiválzenekarba, szerintem zenész ilyen felkérésre nem mondhat nemet.
Magyarországon borzasztóan főváros-központú minden. Szabadúszóként Budapesten fantasztikus zenészekkel dolgozhattam együtt, megcsináltam a saját zenekaromat, a Hungarian Studio Orchestrát, ami azóta is folyamatosan működik, nemrég a Honvéd Férfikarral volt egy csodálatos koncertünk a Zeneakadémián J. S. Bach – Nagy László Adrián: Magnificat/Jazznificat című művét adtuk elő óriási sikerrel.
– Hogyan kerültél vissza a Danubiához?
– 2019 januárja óta produkciókra szerződtem, 2020 októbere óta vagyok újra hivatalosan is koncertmester. Tulajdonképpen visszatértem a családomhoz.
– Térjünk picit vissza a színházhoz! Mesélj nekünk egy kicsit, kérlek, az életednek erről a részéről is!
– Imádom a színházat. A kötődésem a mai napig megmaradt. Sok zenés darabban játszom. A My Fair Lady a Centrál Színházban, az Egy csók és más semmi a Tháliában jelen pillanatban is repertoáron van. Játszottam a Radnótiban, a Vígszínházban, persze nem prózai színészként, hanem zenészként. Édesapám öröksége elkísér. Pár hete Sztankay Ádám írt édesapámról egy csodálatos portrét. Amikor ennek kapcsán leültünk beszélgetni pillanatokon belül anekdota anekdotát követett. El lehet képzelni, amikor két színész-gyerek találkozik…
– Megosztasz az olvasókkal egyet? Csak hogy picit részévé válhassunk ennek az életérzésnek.
– Persze, szívesen. Egy alkalommal édesapám egy Gorkij kisregény TV játékának felvételén vett részt, melyet Várkonyi Gábor rendezett. Volt egy jelenet, ahol apukám bent állt a szobában Somogyvári Rudolf és Tábori Nóra mellett. A jelenet abból állt, hogy bejön Kern András mint ajtónálló, és bejelenti: „Szergej… (és itt egy borzalmasan hosszú orosz név következett) cári kamarás”, majd erre a végszóra belép Major Tamás. Kern egyszerűen képtelen volt ezt a nevet megtanulni. Mindig valami más jött a nyelvére, sokkal jobb nevek, mint az eredeti, de hát Gorkijt nem lehet megmásítani.
A tizedik rossz felvétel után szegény Várkonyi Gábor őrjöngött, a színészek viszont már akkor majdnem elröhögték magukat, amikor Kern az ajtóban megjelent. Végül nagy nehezen minden komolyságukat összeszedték, a tizenötödik felvételkor Kern András bejött, és hibátlanul elmondta az adott nevet. Erre Apám szemrebbenés nélkül Kernre nézve: „Kicsodaaa?” Na erre az egész bagázs szétesett a nevetéstől. Aznapra persze szélnek is eresztettek mindenkit.
Hát ilyen történeteket hallgattam otthon nap mint nap… Ami vágyam megmaradt, hogy nagyon szeretnék rendezni valamit. És tervben van egy zenei stand-up, egy 50 perces műsor, Schneider Szilveszter ütős barátommal.
– Na, arra mindenképp befizetnék. Láttam a pandémia alatti három „Kincs, ami van – kulturális magazin” kisfilmedet a Facebookon. Legalább százszor megnéztem, annyit nevettem rajta. Szó szerint potyogtak a könnyeim. Emlékszem, volt benne egy darab, Kenéz Ottó kortárs zeneszerző műve, amelyikről kiderült, hogy gyógyítja a refluxot. Vagy ott van például a német kortárs zene „állócsillagáról”, Diethard Beinbruchról készült fergeteges videód…
– Rendkívül sokoldalú művésznek ismerlek. Van vonósnégyesed, zenekarod, stúdiózol, koncertmester vagy, kihagytam valamit?
– Igazából semmit. A Balatonhoz kötődő szerelmemet kivéve. Balatonszemes, Tihany és persze Füred, ahol egy zseniális szobor található édesapámról. Farkas Ádám alkotása. Szemesen amúgy nagyon szeretnék összehozni egy mini-fesztivált, egy kulturális hétvégét jövő nyárra, aminek a programja kezd is összeállni.
Folyamatosan dolgozom. Mondhatom, hogy megállás nélkül és próbálom ugyanazzal a hévvel, ahogy azt otthon a szüleimtől, rokonaimtól láthattam. Óriási példaképek állnak előttem, de én ezt egyáltalán nem élem meg tehernek. Büszke vagyok a felmenőimre és hálás vagyok a sorsnak, hogy ebbe a családba születhettem. Sokszor kérdezik tőlem, amikor a nevemet hallják:
„De ugye nem AZ a Bujtor?” Ilyenkor én büszkén kihúzom magam és azt felelem. „De igen. AZ.”