A Kultúrpanda e heti részének vendége Benyus János kürtművész, a Concerto Budapest szimfonikus zenekar és a Magyar Állami Operaház Zenekarának tagja, valamint a Junior Prima díjas In Medias Brass Quintet alapítója.
– Amikor a Kultúrpanda „Családi örökség” sorozatát elkezdtem, biztos voltam benne, hogy te egyszer az interjúalanyaim között leszel. Az ismeretségünket tulajdonképpen nem is tudom, hová vezessem vissza. Ismerjük egymást a Don Bosco zenekarból, az Operából, és most a Concerto Budapest koncertjein is többször találkoztunk. De valójában az az érzésem, hogy mindig is ismertem a Benyus családot és szerintem sokan vagyunk ezzel így. Emlékszem Vitray Tamás Telefere című műsorába is bekerültetek, amit akkoriban szinte mindenki nézett. Hány éves is voltál akkor?
– Nagyjából három. Szerintem akkor az öcsém, Petrusz még meg sem született.
– Nálatok mindenkinek van beceneve. Vegyük végig sorban, hányan is vagytok testvérek. És ha már végignézzük, rendeljünk mindenkihez egy hangszert, hiszen mindnyájan diplomás zenészként végeztetek.
– Legidősebb bátyám Sándor (Sanyi), aki karmester-, bőgő-, illetve zongora diplomával rendelkezik, és most a Don Bosco ének- és zenekart és a Váci konzi zenekarát vezeti, valamint a Weiner konziban korrepetitor. Utána született Hedvig (Hedi), aki karvezetés és fuvola szakon végzett, és most a gödöllői zeneiskolában tanít. Tamás (Tomi) oboaművészként a Weiner konzi fúvós tanszékvezetője, Anna (Ancsa) zeneiskolában tanít hegedűt. Mária (Miri) hegedű szakon végzett, és most szociális testvér, házfőnök és novíciusmester.
Bernadett (Detti) brácsa szakos diplomával a Patrona Hungariae zeneiskolájának az igazgatója, Gertrúd (Trudi) csellótanár, Kinga hegedűtanár, aztán jövök én. Belőlem kürtművész lett; az Operában és a Concerto Budapest zenekarban játszom, valamint az In Medias Brass fúvós kvintettnek vagyok az alapító tagja. A legkisebb, tizedik testvérünk Péter (Petrusz) szintén kürtművész lett, és az Óbudai Danubia Zenekarban játszik, illetve mellette tanít.
– Akkor most jön a kérdés, ami mindenkiben motoszkál. Hogyan lett mind a tíz gyerekből zenész? A szüléid zenészek?
– Apukám, Benyus Sándor amatőr zenész. Kései gyerek volt. A nagyszüleim esküvőjének napján volt a szarjevói merénylet, az első világháború kitörésének közvetlen ürügye. Apukám két bátyja aztán eltűnt a második világháborúban, így ő lett a családfenntartó, gyorsan kétkezi munka után kellett néznie, pedig zenésznek készült. Később aztán mindig zeneközelben maradt, az AHZ-nál (Állami Hangversenyzenekar, mai nevén Nemzeti Filharmonikusok – a szerk.) lett zenekari artist és kottatáros, valamint az Országos Zeneműkiadónál olvasószerkesztő. Mellette zongorázott és hegedült.
Gyerekkoromban nagyon szerettem nézni, ahogy a kiadandó kották borítóját rajzolja, anyukám meg a hangjegyeket,
hiszen akkoriban ezeket is kézzel írták. (Édesanyja Benyus Sándorné, lánykori nevén Boross Anna – a szerk.) Emlékszem, ahogy ültek a zongoránál, és próbálták az alig olvasható kéziratokból kibogozni, egy-egy helyen milyen hangok lehetnek írva.
Mire én megszülettem, már az összes testvérem zenész volt, úgyhogy kis túlzással a foglalkozásokról annyit tudtam, hogy van orvos, tűzoltó, rendőr és zenész. Úgyhogy az utóbbit választottam. Eredetileg trombitálni akartam, de aztán valahogy a kürt lett a hangszerem.
– Ahogy a felsoroláson végignézek, egy egész zenekar kijön a családból.
– Igen. Két fafúvó, két kürt és vonósok. Apu készített nekünk rengeteg átiratot, így aztán tényleg sok helyen fel tudtunk önállóan, családként lépni.
– Honnan tudtak rólatok az emberek? Hogyan érkeztek a felkérések, meghívások?
– Nem is tudom. Egyik jött a másik után. Gyakran hívtak bennünket a médiába, ez biztos sokat segített. Beutaztuk egész Európát. Nyári nyaralásaink során kimentünk külföldre utcazenélni, és aztán abból tartottuk fenn magunkat.
Volt egy Skoda kisbuszunk, amibe az egész család hangszerestül belefért.
Persze úton-útfélen lefulladtunk, felforrt a víz, ahogy az akkoriban általános volt. Ablak hátul nem volt, és ha melegedett a motor, emlékszem, apu csak felnyitotta az autó motorháztetjét, amely a kocsi légterében, a vezető- és anyósülés között volt, hogy hűtse azt, így még melegebb volt a buszban. Minden korty víz és étel szigorúan ki volt porciózva, és mégis annyira élveztük az egészet. Óriási kaland volt minden ilyen utazás. Általában a buszban aludtunk, amihez tartozott egy sátor.
Egy idő után már az egyik nővérem férje is velünk tartott egy Trabanttal. Egyszer Olaszországban annyira lerobbant a Skoda, hogy a sógoromnak vonattal haza kellett utaznia, majd két nagy zsák alkatrésszel tért vissza, hogy a kisbuszt meg tudják javítani. Olyan is volt, hogy megállt mellettünk egy Mercédesz, és magyarul szóltak hozzánk, mert a benne ülő házaspár egyik tagja magyar volt. Velük aztán nagyon jó barátságba kerültünk. Segítettek elszállásolni minket egy zárdában, ahol volt egy hatalmas kert. Hetekig ott laktunk. Emlékszem a végén csaptunk egy óriási olasz-magyar partit.
Akkoriban minden olyan vadregényes volt. Az utcazenéléssel egyébként nagyon jól lehetett „keresni”. Emlékszem, a sógorom kiírta Párizsban franciául, hogy ez egy családi zenekar és örülünk a támogatásnak.
Gyűlt-gyűlt a tömeg, jött aztán persze a rendőr is, valószínűleg el akart küldeni minket, de az emberek szabályosan elzavarták. Hallgatni akarták az utcai koncertet.
Apukám Belgiumban latinul beszélgetett a brüsszeli családfővel, aki egyébként királyi ügyész volt és akik befogadtak minket, mivel franciául nem tudott. Elképesztő és egyben csodálatos így utólag, hogy valaki latin nyelven kommunikál… A ruháinkat is onnan kaptuk. A háború után ugyanis sok belga család fogadott örökbe magyar árvákat. Amikor ezek az árvák felnőttek, mindent megtettek, hogy támogassák a keleti blokkban élő magyar honfitársaikat. Egészen más világot éltünk…
– Nosztalgikus érzésem van, ahogy hallgatlak. Ezek a történetek akkor szinte természetesek voltak, ma valahogy minden része elképzelhetetlen. Külön cikket lehetne írni arról, mi minden változott azóta, és hogyan gyűrűzik ez be a kultúra területére is. De nézzük csak meg, hogyan vitt ez a kalandos élet téged a zene irányába!
– Ahogy azt már mondtam, eszembe sem jutott, hogy ne zenész legyek, egészen addig, amíg a konzi befejeztével kiderült, hogy nem vettek fel sehova kürt szakra. Nagyon sokat gondolkoztunk Ágival, a – mostmár – feleségemmel, hogy mi is legyen. Akkor már két éve együtt jártunk, és közös családot terveztünk. Végül úgy döntöttem, még egy esélyt adok magamnak. A következő évben újra felvételiztem, és akkor sikeresen bekerültem a Zeneakadémiára. Versenyekre mentem és nyertem is párat szólóban és kamara kategóriában is.
– Egész pontosan hány nemzetközi versenyt nyertél?
– Az In Medias Brass Quintettel nyertünk öt versenyt, két második helyezést, és néhány különdíjat. Szólóban is öt nemzetközi versenyt nyertem. Ez valójában úgy történt, hogy elmentünk Koreába, ahol a kvintettel és szólóban is első helyezést sikerült elérnünk, elérnem. Akkor úgy döntöttünk, megyünk tovább. Elmentünk még hat versenyre a világ minden tájára, ebből négyet meg is nyertünk. A kvintettel itthon Junior Prima díjat is nyertünk, idén pedig játszunk a Prima Primissima gálán.
– Nehéz egy interjúban megmutatni azt a szerénységet, ahogy ezekről az eredményeidről beszélsz. Azt hiszem, hogy akik ismernek téged, pontosan tudják, miért is írom ezt le. Benyus János (Joni) éppúgy, mint az összes Benyus „gyerek”, mindig mosolyog, sosem panaszkodik. Olyan, mintha mindig jól éreznéd magad. Ebben a szakmában, de általában Magyarországon, ez tényleg különleges. Nem csodálom, hogy felfigyelt rátok a világ. Mi ennek a titka?
– A szakmát tekintve nagyjából ennyi: szeretem a szólamtársaimat és a zenét, amit játszhatok.
Ez nekem elég. Otthonról amit hozunk, az a közös ima és a közös muzsikálás ereje. Az, hogy számíthatunk egymásra, és bízhatunk a Gondviselésben. Azt hiszem ez látszik meg a családunkon.
– Ha a hitről beszélgetünk, hogyan fért össze a családotok nyíltan felvállalt katolikussága a szocializmussal? Soha nem bántottak titeket emiatt?
– Nem. Apukám nagyon kedves ember, mindemellett rendkívül ügyesen kommunikál. Valahogy sikerült mindig megoldania ezeket a dolgokat. Mi legalábbis nem érzékeltünk az egészből semmit. A dolgok a mi szemszögünkből csak úgy egyszerűen megtörténtek. Az Egyetemi templomba például egy lekésett mise kapcsán kerültünk, ahol aztán Vilmos atyának köszönhetően ott ragadtunk. Amikor egy 12 tagú család belép a templomba, az nemigen tud észrevétlen maradni. „Gyertek csak előre!”- mondta. Valahogy így kezdődött az a történet.
– Alaptagjai lettetek aztán az Egyetemi templom Don Bosco Ének- és Zenekarának, olyannyira, hogy János atya – vagy ahogy mindenki hívta, János bácsi – halála után a bátyád, Sanyi vette át a kórus és a zenekar vezetését.
– Igen, sokunk itt ismerte meg a házastársát, én is Ágit. Ez egy óriási, a mai napig élő közösség, rengeteg felnőtt és gyerek taggal. Sikerült megőrizni az amatőr kórusok és zenekarok legfontosabb értékeit, a zene közösségformáló és megtartó erejét. És azt se felejtsük el, hogy egy olyan eszköz adatott a kezünkbe, melynek segítségével megajándékozhatunk másokat.
Mi gyerekkorunktól kezdve minden karácsonykor elmentünk a családdal a pszichiátriákra, börtönökbe, elfekvőkbe, hogy zenéljünk az elesetteknek.
Éneklés után odamentünk beszélgetni az idősekhez, betegekhez. Nagyon különleges élmény volt látni, hogy nekik ez a karácsony, és hogy mennyire sokat jelent együtt énekelni a karácsonyi dalokat egy ilyen ünnepen. Már gyerekkoromban rájöttem, hogy ez a legnagyobb ajándék, ami adható.
– Sikerül ezeket az értékeket a felnövekvő generációknak továbbadni? Van közel negyven unoka, két dédunoka is már a családban. Neked hét gyermeked van. Hogyan látod a helyzetet?
– A kérdés nagyon jó. Úgy látom, a közösségek, a közös zenélés, a kamarazene lehet az egyik kulcs mai individualista világból való kiszakadásra. Az internet világa, ami a pandémia miatt iszonyatos mértékben beszippantotta a kamasz és kiskamasz korosztályt, látszólag kinyitja, de valójában beszűkíti az életüket. Csökkenti a koncentrációra való képességet, és a sok információ elfárasztja a gyerekek agyát.
Éppen ezért fontos megtapasztalniuk az együtt zenélés által, hogy nemcsak „én” létezem, hogy az engem körülvevő emberekre való ráhangolódás milyen eredményekre tud vezetni.
Hogy a vita is az élet része, hogy nem kell kimenekülni valamiből csak azért, mert vannak súrlódások, és azt is, hogy minél több ponton kapcsolódunk egymáshoz, annál stabilabb egy kapcsolat, beszéljünk akár egy együttesről, barátságról vagy párkapcsolatról.
A fiatalabb generációknak különösen nehéz dolga van, de ezzel együtt nekünk is, hiszen óriási „ellenszélben” próbáljuk őket segíteni. A megoldást én sem tudom. A probléma világos és letagadhatatlan, hiszen a közép-, és felsőfokú zeneművészeti oktatásba jelentkező gyerekek száma drasztikusan csökken. Ugyanez igaz az amatőr kórusokra és zenekarokra.
A zenész pálya küzdelmes. Igazi örömök csak a rengeteg befektetett munka eredményeképpen születnek, úgyhogy sok gyerek el sem jut addig, hogy ráérezzen akár az amatőr zenélés igazi ízére. Sok elhivatott zenész gondolkodik a megoldáson Egyénileg, szülőként rengeteget tehetünk azzal, ha átlendítjük a gyerekeket a nehéz időszakon. Ahogy én is a családom példáján megéreztem ennek a pályának a szépségét, a zenekari élet, a kórusban éneklés, és a közösség megtartó erejét, úgy reménykedem abban, hogy ha egy gyerek egyszer megélheti ennek a semmihez nem hasonlítható örömét, már hajlandó lesz küzdeni is érte.
