Angol kimértség. Hűvös profizmus. Mosolytalan arc. Hibátlan technika. Paul Lewis az a fajta művész, aki a zenében tudja magát igazán kifejezni. Közel egy hétnyi összezártság alatt nehéz volt bárkinek is elkerülnie a másikat, szinte lehetetlen volt, hogy legalább egy bemutatkozás vagy pár mondat erejére ne fújjon össze a norvég szél minket, de sikerült: Paul és én egyetlen szót sem váltottunk a Lofoten Zongorafesztivál ideje alatt. A visszahúzódás, sőt mondjuk ki: antiszociális viselkedés mögött azonban egy igazi zenelény bújik meg. És van egy valami, ami felülír minden szociális hiányosságot, valami, ami miatt imádjuk Beethoven karakterét és rajongunk Glenn Gould előadásaiért: a tehetség. Paul Lewis pedig végtelenül tehetséges.
A zongoraművész a fesztivál nyitónapján Sibeliust és Beethoven-Pathétique-et játszott. Amikor végre én is találkoztam vele, épp Beethoven 4. (G-dúr) zongoraversenyének szólistájaként állt színpadra. A darab a szerző saját kamaraátiratában szólalt meg, vonósszextett kíséretében. A vonósokról – az egy brácsással kiegészült Engegård Quartet és a nagybőgős Ivan Zavgorodniy – esik majd még szó a jövőben. Elég most annyi, hogy telt hangzásukkal eloszlattak minden, a zenekar nem létéből fakadó hiányérzetet. Jó aránnyal, egyenlő partnerként voltak jelen a zongora mellett. (Meg még annyit zárójelben, hogy Arvid Engegård hegedűhangjával és beintéseivel azért nem szívesen futnék össze egy sötét sikátorban…) Az igazi áll-leesést és a cikket érdemlő zenei élményt Paul Lewis váltotta ki.
A zongoraverseny egyik különlegessége, hogy a korabeli szokásokkal ellentétben Beethoven a zongora szólójával indítja az első tételt. A lírai akkordokból álló, fokozatosan meglóduló főtéma számomra kicsit erőtlenül, talán túl visszafogott tempóban szólalt meg, de Paul Lewis később sokszorosan megváltoztatta azonnal ítélő bíróságom véleményét. Olyan tűpontos zongorázás következett, amit egészen ritkán hall a koncertlátogató. Ha a skálái norvég halfalatkák lennének, rosszullétig enném magam velük. Semmi felesleges gesztus, semmi vitatható romanticizálás, és legfőképp semmi maszatolás, hiba, lyuk vagy környezetéből kiugró hang.
Már-már gépies, ahogy játszik, de közben mégsem, mert tele van érzéssel, üzenettel, gondolattal. Különben nem tudná például ilyen finoman és fokozatosan felengedni a pedált. Olyan érzésem támadt, mintha korunk sok egyénibbnél is egyénibb előadója között végre lenne valaki, aki megmutatja, mennyi érték és szépség lakozik Beethoven kottájában, és hogy ezek kibányászásához nincs szükség különösebb akrobatikus mutatványra, pusztán le kell játszani a hangokat hibátlanul. Elvarázsolt az a precizitás, az a kifinomultság, ahogy Lewis a hangszerhez nyúl. Hívhatjuk tudatosságnak is: itt nincs helye spontaneitásnak, itt minden hang alaposan ki lett találva és gyakorolva. Mégsem egy agyonpróbált produkciót hallok.
A neten megtalálható egy lemezfelvétel is ebből a műből Lewis előadásában, de most inkább hadd mutassak egy olyan friss, 2021-es felvételt, ahol látni is a zongoristát.
A zene 3:17-nél kezdődik.
A koncert egy kulturális központban volt, egy moziterem mellett. Ahogy kiléptünk a koncertről, megcsapott a popcorn-illat, és tényleg: a Beethoven-zongoraverseny alatt csak néztem, mint a moziban. Másnap, július 14-én a svolværi templomban, ahol már volt egy fantasztikus zongorás élményem, érkezett a következő váó-pillanat.
Várjon Dénes és a fesztiválra utolsó pillanatban beugró spanyol oboista, Vicent Montalt Ros érzékeny kettőse (Schumann három románca) után Paul Lewis Beethoven 23. (f-moll, „Appassionata”) zongoraszonátáját adta elő. Fogalmazzunk úgy, hogy az nem könnyű darab. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy „de a kiváló művész előadásában mégis könnyednek hatott”. Nem, nem hatott könnyednek. Brutálisan elfáradtam csak abban, hogy hallgatom. Mert Lewis minden részletre kitér, a millióegy réteg, összefonódó szólam mindegyikét megmutatja, a teljes komplexitásában tárja a közönség elé a művet, ami megterhelő, nemegyszer komor és fájdalmas. De hát ezért hívják gyakran komolyzenének, nem?
Sportteljesítménynek sem volt utolsó, de biztos vagyok benne, hogy a darab felületesebb és alaposabb ismerőinek is nyújtott megannyi értékes percet. Finomság és erő, frappáns ötletek és fékezhetetlen kitörések. Aki tehát szereti a szerzői szándékot szemtelen professzionalizmussal bemutató interpretációkat, annak csak annyit tudok javasolni, hogy Paul Lewis előadásában is Lytt til mye god musikk!
És hogy mi az alternatíva a hazai közönségnek, ha élőben vágynak ilyen zongorázást hallani? Várjon Dénes, a novemberi Kamara.hu fesztivál egyik és a Lofoten Zongorafesztivál idei művészeti vezetője, akiről már nagyon érik egy lofoteni levél, sok szempontból hasonló elvek és technikai felkészültség mentén zongorázik. De erről majd tényleg egy másik alkalommal…