Egy hete ért véget az idei Lofoten Zongorafesztivál, és azóta csak dől és dől belőlem az élménybeszámoló. Bár nem egyszerű odajutni, és a magyar pénztárcák is szörnyet halnak, ha meglátják, mi újság odakint, ezek a zenészek, ezek a zenék, ez a hangulat és ezek a tájak mindenképp azt mondatják velem, hogy tessék menni a jövőben erre a fesztiválra. Hogy micsoda előadói csapat gyűlik ott össze, azt kiválóan mutatja a fesztivál zárókoncertje, amelynek műsora meglepetés, minősége és hangulata viszont garantált.
Július 16-án délután a zenészek és újságírók elindultak Gravdal községbe. Mivel vészesen közeleg a Levelek Lofotenből blog lezárása, ezen a ponton szeretném kiemelni, hogy a fesztivál főként önkéntesekből álló staffja flott és profi munkájával milyen gördülékennyé tette a művészek és a vendégek életét.
Mindenki végtelenül kedves és segítőkész volt, a próbák és transzferek logisztikája hibátlanul működött, elsőosztályú ellátást kaptunk, és minden stábtag szemében ott csillogott a művészet szeretete, ami nagyon barátságos hangulatot adott ennek a néhány napnak. Szóval megérkeztünk Gravdalba, ahol ez a mesebeli templom fogadott minket:
A templom főbejáratával szemben egy meredek úton kellett megközelíteni az épületet, mintha csak tennénk pár lépést a mennyország felé. Én azonban – és ígérem, utoljára adózom a vizualitás előtt – a próba ideje alatt elsétáltam, hogy megnézzem, hová is jöttünk. Hát, ide…
Magányos csónak, színes virágok, sziklák, hegyek, napsütés és persze a csillogó tenger, mindehhez enyhe sós illat és lágy szellők. Most komolyan: van ennél giccsesebb/gyönyörűbb (a megfelelő aláhúzandó) koncerthelyszín? Szívva némi friss levegőt, és kicsit búcsúszerűen is magamba engedve a hely atmoszféráját, visszamentem a templomba, hogy meghallgassam a nagy finálét, ahol minden művész előrukkolt valami szóló- vagy kamaraprodukcióval.
A műsort ezúttal is a fesztivál szíve-lelke, alapító igazgatója, a szervezés fáradhatatlan vikingje, Knut Kirkesæther konferálta fel, ám a továbbiakban a művészek maguk mondtak pár gondolatot a produkciójuk előtt. A program az idei művészeti vezető, Várjon Dénes és a Lofoten Kamarazene-fesztivál művészeti vezetője, az itteni koncertsorozatok rezidens hegedűse, Arvid Engegård duójával, Elgar La Capricieuse című művével indult. (A beszámolóm a koncert legemlékezetesebb pillanataira koncentrál, de a néhány mondatos áttekintések mellé is tűzök hallgatnivalót.)
A Mode Vonósnégyes a 20. századi grúz szerző, Sulkhan Tsintsadze Miniatűrök című sorozatából szólaltatott meg egy tételt, amely a Szentjánosbogár címet viseli. A lendületes felütés után finom, elgondolkodtató kontraszt volt ez.
A fesztivál beugró oboistája, Vicent Montalt Ros és a korábban már részletesen bemutatott Roman Rabinovich következett, akik Mozart Così fan tutte című operájából adtak elő egy áriát. Döbbenet, hogy az alapvetően éles hangú oboa egy jó előadó kezében milyen közel tud férkőzni az emberi hanghoz.
Rabinovich fent is maradt a színpadon, hogy eljátsszon két rövid, népszerű Rameau-tételt. És milyen jól szólt a templomban egy kis békepipatánc és kotkodácsolás! A barokk zene feszesen, mégis játékosan szólalt meg a zongorán, a művésztől megszokott precizitással. Erős hatást gyakorolt rám a választás és az előadás ebben az alapvetően klasszikus és romantikus darabokból álló műsoron.
Újabb operarészlet következett, ezúttal Verdi Rigolettójának híres kvartettje. Az apparátus nem mindennapi: nagybőgő kísérettel három cselló felelgetett a fagott szólista Marco Postinghellel.
És akkor itt lassítsunk kicsit, mert következett egy érzelmileg igencsak intenzív blokk. Elsőként Várjon Dénes ült a zongorához, hogy eljátssza Bartók Három csíkmegyei népdalát. Nem egy előadásban hallottam már ezt a művet (sőt, magam is próbálkoztam vele), de ilyen földöntúli érzékenységgel még soha. A zongora felépítéséből következő kopácsolásának nyomát nem lehetett érezni ebben az interpretációban. Várjon Dénes egy csíkmegyei skanzent teremtett elénk, megelevenítve a tilinkó, a furulya, a hegedű és a népi ének jellegzetes hangszíneinek világát. Improvizatív szabadsággal, a dallamokat elmesélve telt ez a néhány perc. Egy távoli országban hallgatni egy magyar előadótól ezt a magyar művet – ember nincs szerintem, akit ne fogott volna el a hazaszeretet és a honvágy. Nem véletlenül láttam könnybe lábadt magyar szemeket a nézőtéren. És mivel az internet széles sztyeppéin sem találtam méltó előadást, kóstoljunk inkább bele a Bartóknak ihlető forrásként szolgáló népzenébe. Egy táncdallamba:
És egy keservesbe:
És ha ez még nem lenne elég, a fesztivál egyik mókamestere, az örökké jókedvű nagybőgőművész, Ivan Zavgorodniy rátett egy lapáttal a hazaszeretet-témakörre. Az ukránok egyik ikonikus népdalát, egy, az elmúlt hónapokban szabadsághimnusszá vált éneket dolgozott fel hangszerén. Ha félreteszek minden világpolitikai gondolatot, Zavgorodniy kifejező játéka akkor is mélyen megérintett volna. Ezt hívják úgy, hogy egy művész a szívét-lelkét beleteszi egy produkcióba. Különleges nagybőgő-technikákkal színezett fájdalmas, dühös, miközben erőt adó és szeretettől duzzadó zenélést hallottunk, amely biztosan nem csak rám volt hipnotikus hatással. Arra gondoltam, hogy Zavgorodniy és a többi, sok-sok országból érkező zenész napok óta fontos leckét ad nekünk békéről és összefogásról. Hát, ez a művészet ereje.
Az oldásként érkező négykezeséről, Debussy Kis szvitjének tételéről Simon Izabella és Várjon Dénes előadásában már esett szó korábban, ahogy a házaspár felülmúlhatatlan összhangjáról is. Tovább lazította a hangulatot Klenyán Csaba produkciója, legalábbis az első fele. Kurtág Einen Augenblick lang (Egy pillanatra) című szösszenetét adta elő beviharozva a színpadra, majd kiviharozva onnan. A szűk félperces tréfa után azonban ő is megpendítette a magyar szívek húrjait, amikor szólóklarinéton elénekelte a „Hajtsd ki rózsám az ökröket” kezdetű széki népdalt. (A felvételen 1:03-tól.)
A fesztiválon Beethovenekkel lenyűgöző Paul Lewis Mendelssohnt játszott, majd Mozart nagyszabású fúvósszerenádjából, a Gran Partitából szólalt meg egy tétel Shai Wosner és a fúvós művészek előadásában. A sok szóló után jólesett ez a telt kamarahangzás, ez a jutalomjáték.
Ryoma Takagi Grieg-előadása után következett a koncert legviccesebb száma, s egyben legkedvesebb gesztusa. A zongoristáknak az egész fesztivál során lapozó Jelena Ilić, aki maga is zongorázik, Szofija Gubajdulina darabját játszotta (volna). A színpad megtelt nagyszerű zongoristákkal, akik mind igyekeztek tudásuk legjava szerint segítséget nyújtani a lapozásban.
Egymással versengve ugráltak a zongorához, hogy odébb tegyék, leverjék, megfordítsák a kottát, besegítsenek a zongorázásba, ujjukkal jelezzék, hol jár a zene. Ilić idegesen hadonászott, utasított, és persze próbált legalább néhány hangot leütni a zongorán. Klasszikuszenei koncerten nem találkozom gyakran olyan viccel, ami nem erőltetett, amin őszintén lehet nevetni és aminek üzenete van – jelen esetben féltucat zongorista köszönetnyilvánítása.
Ha már a magyarok és az ukránok ilyen szép ajándékot kaptak, a műsor vége felé itt volt az idő, hogy a hazai közönség is részesüljön hasonló élményből. Az Engegård Quartet a népzenében is otthonosan mozgó Arvid Engegård irányításával Grieg-tételek és norvég népzenei részletek váltakozásával készült a gálára. Itt aztán minden oldalát megmutathatta a temperamentumos hegedűművész, és minden oldalának a legjobb állapotát mutatta.
Egy újabb poén, Johannes Hinterholzer produkciója jött. A kürtművész Leopold Mozart alpesi kürtre írt versenyművének első tételét adta elő egy általa eszkábált hangszeren. Az instrumentum egy műanyagcsőből, egy kürtfúvókából és egy műanyag tölcsérből állt. És ahogy az a legjobb poénoknál szokás: a vicc kidolgozottsággal és profizmussal párosult, ugyanis a gagyi eszköz ellenére is a zene hibátlanul szólt. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy Hinterholzer bármin tud játszani, amin van fúvóka.
A szólóprodukciók sorát a bariton Johannes Held zárta, aki az Engegård Quartet kíséretében Schubert Erlkönigjét énekelte. Amit tippeltem, bevált: a korábbi koncerteken énekbeszédszerű szuggesztív előadásaival kitűnő művész a dal utolsó szavait (a kisfiú halálát) prózában nyilatkoztatta ki. Nem autentikus, de kétségkívül hatásos.
És már el is érkeztünk a fináléig. Elsőként Johannes Beld vezetésével, de a fesztivál valamennyi művészének közreműködésével és a közönség énekével megszólalt a Lofoten himnuszaként is emlegetett Barndomsminne Fra Nordland. Megkapó pillanat volt látni és hallani, ahogy az egész fesztivál alatt oly lelkes, minden koncert végén állva tapsoló, a zenei élményekért oly hálás közönség egyként énekli ennek a kedves dalnak a refrénjét.
Maradjon is ez a bejegyzés utolsó idézett zenéje, és csak szóban emlékezzünk meg a zárószámról, a tűzijátékszerű ráadásról, a lofoteni fesztiválok elmaradhatatlan fináléjáról, a minden művészt megmozgató Monti-csárdásról. Arvid Engegård magával sodró lendülettel diktálta az egyre csak fokozódó tempót, és a közös zenélés és lelkesedés miatt végül megbocsátottam, hogy annyi feledhetetlen élmény után ezzel a művel engedtek útra minket a művészek. Igazi örömzenélés volt, felszabadult előadók jammelése. A közös muzsikálásból kivilágított a zenészek közti baráti viszony, a közös munka szeretete és az elmúlt hat nap iránti hála.
Azt kell mondjam, sosem fogom elfelejteni ezt a szó szerinti és átvitt értelemben is vett utazást. Mekkora szerencse, hogy ha kevesebb tengerrel és heggyel is, illetve esténként sötéttel, de nekünk is van egy ilyen színvonalú kamarazenei fesztiválunk, a Kamara.hu, ahol a Lofoten Zongorafesztivál két nagyszerű zongoristája, Simon Izabella és Várjon Dénes a művészeti vezető, és ezzel a ténnyel biztosítottam is mindenkit a fantasztikus előadók és igényesen összeállított, izgalmas és mély műsorok felől. Találkozzunk ott, és addig is: Lytt til mye god musikk! Köszönöm a figyelmet! Ha koncertbeszámolóból nem is lesz több a blogon, még nem búcsúzom nagyon, hátha felüti itt a fejét még valami tartalom…