Hat nap alatt tizenhat műben zongorázott, a Lofoten Zongorafesztivál minden egyes napján, a tizenöt koncertből kilencen játszott, ő volt az idei sorozat művészeti vezetője, a technikája kifogástalan, a zenész-baráti köre lenyűgöző, a zeneisége már-már legendás. Egyszóval világklasszis. Ki az? Naná, hogy Várjon Dénes. Következzék a régóta ígért beszámoló: alig elfogult kritikusként megpróbálom szavakba önteni, mitől olyan különlegesek a Kossuth-díjas zongoraművész produkciói.
- hirdetés -
Bartók: Tizenöt magyar parasztdal, Dohnányi: C-dúr szextett, Schumann: C-dúr fantázia, Beethoven: „Kreutzer” szonáta, Mozart: E-dúr zongoratrió, Ravel: Lúdanyó meséi, Schumann: Keleti képek, Mozart: Esz-dúr zongoraötös, Bartók: Kontrasztok, Schumann: Három románc, Mozart: C-dúr zongoraverseny, Wolf: Mörike-dalok, Janáček: Concertino, Elgar: La Capricieuse, Bartók: Három csíkmegyei népdal, Debussy: Kis szvit – még felsorolni is fárasztó. De micsoda zenék! Erre gondolok, mikor azt mondom: Lytt til mye god musikk! Hálás lehet a norvég közönség, hogy mindezt Várjon Dénes játékában hallotta. Ezekben a művekben a zongoraművész megmutathatta magát szólistaként, kamarazenészként és zenekari szólistaként egyaránt.
Mivel szerdától volt lehetőségem bekapcsolódni a fesztiválba, a felsorolás első négy darabját nem hallhattam. Nagy kár. De felesleges lenne keseregni, hiszen szerdától is egymást érték a nagyszerű élmények. Ott voltak például a négykezes produkciók, amelyekről Simon Izabella játéka kapcsán már tettem említést. Ha a kamarazenélés intim műfaj, akkor a négykezesezés intimebb, a házastársak közti négykezesezés pedig a legintimebb.
Közhelyeket puffogtatok, de igaz: ez a két művész egymás minden gondolatát és rezdülését ismeri, érti, érzi. Bármekkora is a tér, meghitt légkört teremtő zenélésükkel beszippantanak minket egy aprócska világba – a saját fantáziájukba. Mintha egy test lennének négy kézzel. Mintha nem megbeszélt, begyakorolt, sokszor összejátszott dinamikák vagy tempóbeli finomságok lennénk, hanem egy központi vezérlőrendszer, kettejük kollektív tudata irányítana minden kis részletet, hogy aztán ilyen harmonikus és egységes legyen, ami megszólal. Bár a záróhangversenyről még tudatosan nem ejtettem szót, annyit már elspoilereztem, miket játszott ott Várjon Dénes, így talán nem akkora bűn, ha előreszaladunk, és belehallgatunk kicsit egy Simon Izabellával közös Debussy-előadásukba.
Az elementáris erejű, egészen szélsőséges, mégis tudatos és kordában tartott Kontrasztokról már meséltem, ahogy a lebetegedett Stefan Schilli helyére beugró oboista, Vicent Montalt Ros és Várjon Dénes közös Schumann-játékára is tettem már utalást. Utóbbi olyan volt, mint egy bizalmi játék, vagy még inkább mint mikor két ember gondoskodásból jobban figyel egymásra, mint saját magára: eggyé váló hangzatok, lírai momentumok és mindvégig tökéletesen kikevert arányok.
Johannes Held – forrás: Lofoten Zongorafesztivál
Amiről viszont még nem esett szó, az a július 16-i délutáni koncert, ahol Ryoma Takagi Muszorgszkij-őrülete előtt két izgalmas mű is megszólalt. Elsőként egy válogatás Hugo Wolf Mörike verseire írt dalaiból. Johannes Held saját ízlésére hagyatkozva hat dalt gyűjtött csokorba, melyek hangulatukat tekintve – és ez a hangulat csak fokozódott a bariton minden mássalhangzót alaposan megrágó, szinte szuggerálóan beszédszerű szövegmondásától – a fesztivál egyik legkomorabb pillanatait okozták. Jóleső borzongás, kísérteties lágyság és fagyos akkordok jellemezték a zongoraszólamot is, miközben meleg hangszínek, barátságos hangindítások és megható egymásra figyelés sugárzott a produkcióból.
Várjon Dénes (zongora), Arvid Engegård, Laura Custodio Sabas (hegedű), Juliet Jopling (brácsa), Johannes Hinterholzer (kürt), Marco Postinghel (fagott) és Klenyán Csaba (klarinét) – forrás: Lofoten Zongorafesztivál
A dalok után egy ritkán műsorra kerülő darab, Leoš Janáček Concertinója szólalt meg a képen látható illusztris társaság előadásában. Szórakoztató és nagyon összeszedett produkció volt, ahol a zenei humor számos eszközével éltek a művészek (hangsúlyokkal, hirtelen váltásokkal, szokatlan hangszínekkel, karakterekkel, adok-kapok szituációkkal stb.), miközben – tiszteletben tartva a szerző eleve játékosra írt partitúráját – sosem vitték túlzásba a „jópofizást”.
A darab megmaradt fegyelmezettnek és virtuóznak, megmaradtak benne a komoly(nak tűnő?) pillanatok, a kamarapartnerek közti interakciók pontosak és élénkek voltak. És mindeközben ne feledkezzünk el a darab címéről sem, mert hogy valóban versenyműszerű alkotással állunk szemben, ahol a zongorának igen jelentős szerepe van: vezére, főszereplője a kamaraegyüttesnek.
Várjon Dénes a nyitótétel főtémáját mint egy mese sokat sejtető vezérmotívumát nyilatkoztatta ki, és felkiáltójelként hozta vissza a dallamot újra és újra a tétel során. Tökéletesen találta meg azt az arányt, amellyel mindvégig érvényesült hat társa mellett, mégsem tette őket zárójelbe egy pillanatra sem. Nem főnöke, hanem vezetője volt a csapatnak, aki nem hívja fel magára a figyelmet, hagyja kibontakozni a társait, de biztonságot, tudást és irányt mutat. Álljon most itt egy felvétel, amelyen a zongoraszólamot a Lofoten Zongorafesztiválon korábban ugyancsak megfordult Schiff András játssza, a kürtöt pedig személyes nagy kedvencem, az idei fesztiválon fújó Johannes Hinterholzer mestere, Radovan Vlatković szólaltatja meg, aki – dobpergés! – idén visszatér a Kamara.hu fesztiválra, arra a sorozatra, amelynek Simon Izabellával közösen Várjon Dénes a művészeti vezetője.
Na, de valójában azért gyűltünk ma itt össze, hogy kitárgyaljuk a július 15-én este 10-kor megszólalt Mozart-zongoraversenyt (K. 415), ahol az Engegård Quartet és a fesztivál nagybőgőse, Ivan Zavgorodniy „versengtek” a zongorával. A vonósoknak kilenc óra után ért véget az előző koncertjük, ahol Schubert F-dúr oktettjét játszották egy másik városban, szóval a verseny először az idővel kezdődött. Amit most írni fogok, az nagyon gonosz lesz, de a legkevésbé sem a vonóskvintett ellen irányul. A tökéletes játék, a kis létszámmal is elért zenekari hangzás és a lendületes kamarázás ezúttal kevésnek bizonyult.
Várjon Dénes úgy zongorázott aznap este, hogy kis túlzással lepattant róla minden olyan hang, ami nem a saját hangszeréből jött. Azt éreztem, hogy ehhez a zenéléshez egyszerűen képtelen lenne bárki bármit hozzáadni. A zenekari kiállások nagyon jólestek, de a közös játék alatt – és még egyszer mondom: a vonósok iránti legnagyobb tiszteletem és elismerésem mellett éreztem így – az a gondolat ütött szöget a fejembe, hogy ha csak tisztán a zongorát hallhatnám, még tökéletesebb élmény lenne. Úgy is mondhatnám, hogy ezt a zongoraversenyt Várjon Dénes nyerte.
Várjon Dénes (zongora), az Engegård Quartet és Ivan Zavgorodniy (nagybőgő) – forrás: Lofoten Zongorafesztivál
És persze korántsem arról van szó, hogy ne lett volna összhang a zenészek között vagy hogy ne figyeltek volna egymásra maximálisan. Nem az történt, hogy Várjon Dénes kontextus nélkül zongorázott bele a vakvilágba, vagy hogy a vonósok ne füleltek volna elég figyelmesen. Egyszerűen egy olyan helyzet állt fel, hogy a szólista túlragyogta a zenekart. Pont. Inkább térjünk rá arra, milyen is volt ez a zongorázás.
Amit minden alkalommal kiemelek Várjon Dénessel kapcsolatban, azok a futamok és a skálák. Talán a gyöngyöző a legtalálóbb jelző rájuk, de a lényeg, hogy az adott menetek minden egyes hangja ugyanolyan figyelemben részesül és ugyanolyan fontossá válik. Amennyire egyenlő a kottafejek mérete, ugyanannyira egyenlőek a megszólaló hangok is. Botlás és mindennemű nehézség nélkül peregnek ki a művész ujjai alól ezek a gyakran igen fokozott tempóban megkövetelt hangsorok.
Ez elsősorban a hihetetlenül tudatos és színgazdag billentésnek köszönhető. Aki látott már közeli felvételt Várjon Dénes kezéről zongorázás közben, az tudja, hogy ott tíz kicsit világsztár lakozik, akik – szemben minden ilyen létszámú bandával – teljes békében és egyetértésben, a legnagyobb összhangban teszik a dolgukat. Olyan fojtott pianók és bombasztikus forték születnek általuk, mintha közvetlenül a húrra lennének hatással, nem pedig egy billentyű kiváltotta kalapácson keresztül tolmácsolnák szándékukat. A dallamok meg… Nos, ott érvényesül a „kevesebb több” szabály: nem történik más, mint hogy lejátssza a hangokat, és lám, azok ilyen pőrén, ahogy a zeneszerző megálmodta őket, hatnak is. Nincs túlművészkedve, szájba rágva, agyon-egyénieskedve. El van énekelve, fel van mutatva, szívből van játszva.
Sokat emlegetett tény, hogy a szünet is a zene része. Várjon Dénes is hihet ebben, mert a megtorpanásai, kivárásai és késleltetései ugyanolyan feszültséggel teltek, mint hangjai. A szünetek és a hangok átmeneteit, vagyis a hangindításokat és a hangok elengedését is kézben tartja, sőt a pedálokkal is mértékkel és jó érzékkel bánik. Az utolsó hangsúlyig vagy kötőívig kidolgozott produkció ez, amely mégis tele van élettel, spontaneitással és pillanatnyi gondolatok, érzelmek átadásával.
Szerény és alázatos, de határozott és profi. Ez számomra Várjon Dénes megunhatatlan receptje. És mivel sokkal fontosabbnak tartom, hogy ebből ízelítőt kapjon az olvasó, mintsem hogy konkrétan ezt a zongoraversenyt hallgassa meg, álljon itt egy felvétel a tavalyi Kamara.hu fesztivál nagytermi koncertjéről, ahol 2:07:24-től Mozart két zongorára írt Esz-dúr versenyműve szólal meg Simon Izabella és Várjon Dénes szólójával és a Keller András vezette Concerto Budapesttel.
Jaj, majd elfelejtettem: a zárókoncerten Várjon Dénes Bartók Három csíkmegyei népdalát játszotta, ami életem egyik legmeghatározóbb zenei élménye lett. De ezzel várjuk meg a következő beszámolót!
