A Liszt Ferenc Kamarazenekar még Sándor Frigyes életében elkezdett karmester nélkül játszani. Legtöbbször a koncertmester, Rolla János irányította a zenészeket, a kamarazenekar összes szólama tudta a feladatát és figyelt egymásra. Voltak azonban olyan alkalmak, amikor az együttes versenyművet adott elő. Az évek során számos igen nagy nevű szólista állt pódiumra a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. Most két olyan gigásszal hozunk hangzó példákat, akik hosszabban is együttműködtek Rolláékkal: Jean-Pierre Rampallal és Isaac Sternnel.

- hirdetés -

Rampal a fuvola egyik legnagyobb „marketingese” volt, James Galway mellett neki köszönhetjük, hogy a fuvola is bekerült a virtuóz, „menő” hangszerek közé. Jómagam kisgyerekként nem voltam nagy híve a fuvolának, ki tudja, miért, talán mert amikor a zeneiskolában Robika előadta az Örömódát, mely az ő fuvolajátékában úgy szólt, mint a mozdonysíp, ugyanúgy megdicsérték, mint engem, aki ugyanekkor bezzeg kristálytisztán vezettem elő csellón a Hull a pelyhest. Nem értettem, hogy lehet a két produkciót, egyáltalán: a két hangszert összemérni. Koncertélményként ezt az érzésemet gyakran erősítette meg Perényi Miklós, fuvolán viszont a kutya se játszott… egész addig, míg egyszer csak meg nem jelent a Liszt Ferenc Kamarazenekar szólistájaként egy már nem is oly fiatal, leginkább Kállai Ferencre emlékeztető (ez előny!), köpcös úr, kezében aranyfuvolával – és egyszerre kiderült, semmi mozdonysíp, az egyik leghajlékonyabb hangú hangszert szólaltatja meg, de mintha magától szólna. Ráadásul az általam akkor, alig tízévesen még alig ismert Carl Philipp Emanuel Bachtól játszott egy versenyművet, talán ezt a G-dúrt, melyet később lemezre is vettek:

Ezek után természetes, hogy amikor a nyolcadikos Janine is fuvolázott az iskola karácsonyi hangversenyén, menten beleszerettem (lehettem talán negyedikes akkoriban, nem túl kecsegtető esélyekkel, úgyhogy titokban is tartottam a vonzalmamat).

Aztán megjelent Rampal és a nem kevésbé fantasztikus Pierre Pierlot dupla LP-je a Hungarotonnál, gimnazista koromban, amikor már önálló ízlésem alakult ki, naponta hallgattam újra és újra a Haydn-versenyműveket. Ekkor fedeztem fel, hogy ugyanezek a tételek más Haydn-művekben is fellelhetők, mint az alábbi lassú tétel a 89-es F-dúr szimfóniában.

Az efféle „tudományos” magánfelfedezések életre szólnak, mint egy titkos szerelem, vagy mint egy gyerekkori koncertélmény, mely megváltoztatja a fuvolához fűződő viszonyunkat. Ma döbbenten látom, hogy a kettősversenyekből már egy 1963-as felvétel is megtalálható a neten, és nem tudom elhinni, hogy Rampal (1922-2000) és Pierlot (1921-2007) idősebb az 1923-as születésű nagymamámnál is, vagyis a lemez elkészültekor nyugdíjas korú volt. És csak ekkor kezdődött a lemezszéria a CBS (később Sony) lemezkiadónál, ahol olyan művek is megjelentek, mint a Fuvola-hárfaverseny, mely nagy-nagy kedvencem, noha a másik szólóhangszerrel szemben is voltak régebben averzióim.

Isaac Sternt viszont nem Rolláék partnereként ismertem meg. Ő volt az egyik olyan amerikai hegedűművész, akit rendszeresen adtak a 3. Műsorban, azaz a Bartók Rádióban, és a Hungaroton liszenszlemezein is kiadták (a Great Performances-sorozatban) Beethoven hegedűversenyét vele, Bernstein vezényletével (nem is rossz!).

Isaac Stern (1920-2001) szintén a régi nemzedékhez tartozik. Amikor tehát a kilencvenes években ugyancsak a CBS-nél (mely Stern régi kiadója) a Liszt Ferenc Kamarazenekar partnereként jelent meg, az számára az utóvirágzás kora volt, hattyúdal – a kamarazenekar számára azonban épp az ilyen tapasztalt művészek, akik már túl vannak mindenféle zenén kívüli allűrökön, nagyon nagy élményt adnak. Ha hihetünk az alábbi videó lábjegyzetének, a felvétel 1998-ban jelent meg, Stern tehát 78 esztendős itt.

Rolla János egy beszélgetésben a szólistákat a karmesterekhez hasonlította: ilyenkor a zenekaré a kíséret, a szólista irányít. Ez is egyfajta kamarazenélés, melyből a zenekar tagjai is sokat profitálnak. A Liszt Ferenc Kamarazenekarnak gyakran volt lehetősége arra, hogy a nagy szólistáktól tanuljon.