A Liszt Ferenc Kamarazenekar visszatérő külföldi vendégei közül talán a legnépszerűbb Maurice André volt. A klasszikus trombitajáték fenoménja zeneileg és emberileg is elkápráztatta a közönséget és az együttes tagjait.

A huszadik század második felében, talán a lemezek elterjedése miatt sorra futottak be „új” hangszerek nagy művészei, akik a hangszerüket népszerűvé tették a széles közönség körében. Míg a század első felében a hegedű és a zongora uralkodott, fokozatosan (és nem egyformán) került be a köztudatba, hogy a cselló (Pablo Casals), a kürt (Denis Brain), a fuvola (Jean-Pierre Rampal), a klasszikus gitár (Andrés Segovia) vagy akár a hárfa (Nicanor Zabaleta) is olyan szólóhangszer, melyen elképesztő muzikalitással és virtuozitással lehet játszani.

A trombita esetében a klasszikus repertoár egyértelműen Maurice André nevéhez kötődik elsőként, noha jegyezzük meg, hogy a nála egy generációval idősebb Louis Armstrong, vagy a nagyjából André-kortárs Dizzy Gillespie, Chet Baker, Miles Davis, Clark Terry, Donald Byrd által fémjelzett névsor a jazz esetében elég sokáig bővíthető nagyobb gond nélkül. Hogy aztán a klasszikus trombitajáték elterjedése a jazznek vagy a barokk zene népszerűsödésének köszönhető-e, azt ma már aligha tudjuk eldönteni. Az biztos, hogy a trombitaszólam minden zenekarban külön színfolt, a trombitások általában nagy mókamesterek, a beugratások is gyakran kötődnek a nevükhöz. A trombita mint szólóhangszer nem utolsósorban annak is köszönheti népszerűségét, hogy egy trombitaművész a ráadásban gyakrabban kalandozik el a könnyű repertoár irányába, mint bárki más.

Maurice André 1933-ban született, és egyáltalán nem volt művészsorsra ítélve: 14 évesen bányászként kezdett dolgozni, apja nyomdokaiban, és a trombitálást is tőle „örökölte”. Innen katonazenészként kerül a Párizsi Conservatoire-ba, ahol ugyan hamar kitűnik, szólistakarrierje mégis csak egy 1963-as müncheni nemzetközi verseny megnyerése után indul be. Négygombos pikolótrombitáján hihetetlenül könnyedén játszott.

A Liszt Ferenc Kamarazenekarral 1977 januárjában (még Sándor Frigyes életében, de már Rolla János irányításával) készül első lemeze egyetlen nap alatt, melyen Bellini, Telemann és Vivaldi versenyművei hallhatók.

A lemezborítón Andrét a zenekar csellistája, Kelemen Pál mutatja be, ebből tudjuk, hogy már 1971 óta tartott az együttműködés az együttessel, melynek során évről évre muzsikáltak együtt, még földközi-tengeri hajóút-haknira is sor került. A Hungaroton Eratótól liszenszelt lemezén sem igazi trombitaversenyek szólalnak meg: a művek oboaverseny-átiratok, ahogy az alábbi Mozart D-dúr oboaverseny is (melyet egyébként D-dúrban maga Mozart írt át fuvolára).

Az átiratok teszik ki repertoárjának nagyobb részét, de mintegy 300 lemezfelvételén bőven akadnak „igazi” trombitaversenyek is.

Hogy mennyire ritka volt az André játékához hasonlítható, tiszta és zenei trombitajáték, arra jó példa, hogy Karl Richter is őt (és csapatát) kérte fel nagy barokk oratórium-felvételeinek trombitaszólamára.

André mindenütt rendkívül népszerű volt. A fenti, Szenes Andrea által 1989-ben készített interjú is úgy kezdődik, hogy Maurice André „csaknem magyarnak számít”, de bárhol járt a világban Venezuelától Budapestig, mindenütt otthon volt. André nagyon szeretett tanítani, egyáltalán nem tartotta meg magának a szakma titkait. Egy anekdota szerint a hetvenes években a Magyar Rádió Fúvósötösét is vendégül látta otthonában – a magyar zenészek legnagyobb meglepetésére többek közt kerti locsolókannákon kellett „trombitálniuk”, ezzel tökéletesítve fúvástechnikájukat.

A Liszt Ferenc Kamarazenekarral az együttműködése pályafutása végéig megmaradt. Az utolsó koncertet 2003. októberében adta Rolla Jánosékkal. Művészi munkássága elismeréseként ekkor a Magyar Köztársasági Érdemrend középkereszt a csillaggal kitüntetést vehette át Budapesten. 2004-ben, 71 évesen visszavonult. 2012 februárjában hunyt el.