Jörg Widmann operája, a Das Gesicht im Spiegel (Arc a tükörben) a hatodik produkció a Müpában, amely a Neue Oper Wien révén érkezik hozzánk, ezúttal a Liszt Ünnep szervezésében. A rendhagyó szerelmi háromszög konfliktusára épülő mű októberi 15-i premierje előtt felelevenítjük az elmúlt évek modern operabemutatóit, amelyek létrejöttében elévülhetetlen érdeme van az osztrák társulatot vezető Walter Kobéra karmesternek.
„A dal eltűnése kortárs operáinkból egyike a jelen idők legfőbb megoldatlan bűntényeinek. Annyit tudunk, hogy az áldozat az I. világháború előtt élt és virult a világ összes operaházában” – írta a New York Times 1981-ben, és a komikusnak szánt, máskülönben nosztalgikus mondatokban van igazság.
Az opera műfaja radikálisan átalakult az elmúlt száz évben: ez nem a Carusók és Pavarottik terepe, nincsenek hatásos (és hatásvadász) duettek, amiket az ellenségek is tökéletes harmóniában énekelnek, mint Donizetti vagy Verdi műveiben, és nem szükséges balettet komponálni, miként Wagnernek a Tannhäuserbe, amikor Párizst akarta meghódítani a zenéjével. Másfajta örömöket, másfajta drámai hatást és bizsergést ígérnek ezek a művek.
A bécsi Neue Oper a francia rendező, Olivier Tambosi kezdeményezésére jött létre 1990-ben, hogy olyan műveket állítsanak színpadra, amik nem férnek meg a hagyományos operaházak évadjaiban. Walter Kobéra karmester is ott volt az intézmény születésénél: a két művész Mozart Idomeneo című operáján dolgozva ismerkedett meg a nyolcvanas években. Pár évvel később már az új színházban Cherubini Médeiáján munkálkodtak, és kisebb botrányt okoztak egy Macbeth-előadással, ami a délszláv háborúba helyezte a Verdi-operát.
Kobéra közel három évtizede, 1993 óta művészeti igazgatója az intézménynek, nevéhez mintegy száz produkció fűződik. Olyan művek, amik nélkül szegényebb lenne a zeneirodalom: Eötvös Péter például a Neue Oper Wiennek írta és dedikálta Paradise Reloaded (Lilith) című darabját.
Bécs és Budapest között
A Neue Oper Wien és a Müpa 2013-ban kezdett együttműködni, hogy a bécsi bemutatókat a magyar közönség is láthassa. Így került színre az első évben Ligeti György híres „anti-antioperája”, a Le grand macabre, amely egyszerre abszurd, groteszk és szatirikus játék az emberi civilizációban minduntalan felbukkanó világvége-érzéssel, valamint a zenei korstílusokkal. 2014 elején Eötvös már említett műve, a Paradise Reloaded Lilithet, Ádám első feleségét állította középpontba, az önálló, démoni nőt, akinek alakja máig tabunak számít.
A rákövetkező évben Sosztakovics komikus rémtörténetét, Az orrot láthatta a közönség Budapesten. Az egyik legkeresettebb kortársopera-rendező, Matthias Oldag által jegyzett előadás emlékezetes momentuma volt, hogy a díszletfalon az akkor más méretben dúló ukrán–orosz konfliktusról lehetett olvasni – az agresszor és Európa felelősségéről. 2018-ban pedig Leonard Bernstein megrázó kamaraoperája, az A Quiet Place került színre.
Akik ott voltak, azoknak talán feltűnt, hogy a nézőtéren Eötvös Péter és Presser Gábor köszönt egymásnak, mintha csak Bernstein két arcát reprezentálnák, a könnyű- és a komolyzenés színházat. A téma valóban komoly: egy sokszorosan traumatizált család összejövetele az anya öngyilkossága után, amikor az addig elfojtott indulatok és identitások előkerülnek – s egy pisztoly is, amely ellentmond a csehovi szabálynak. Hasonlóan nyugtalanító kérdéseket feszegetett Eötvös Péter 2019-ben bemutatott, Tony Kushner színdarabjából készült Angyalok Amerikában című operája: milyen kirekesztettnek és halálra ítéltnek lenni a civilizált világban? A cselekmény egy AIDS-szel kezelt meleg férfi története.
A múlt kérdései a jövőből
Jörg Widmann első színpadi művét, a Das Gesicht im Spiegel (Arc a tükörben) című operát 2003-ban mutatták be a müncheni Cuvilliés-Theaterben, azóta pedig számos más színházban is. A zeneszerző, aki Hans Werner Henze és Wolfgang Rihm tanítványaként megőrzött valamit a nyugati zene tonális gyökereiből, ebben a művében lenyűgöző hangzásokat hoz létre, és „fehér hangon”, vibrato nélkül éneklő női kart is előír. Roland Schimmelpfennig librettistával különös témát választott: miként embertelenedik el az ember abban a korban, amikor a dolgok értékét a tőzsdén állapítják meg. A történet nem műfajidegen eleme egy szerelmi háromszög, ami azonban itt egy férfi, egy nő és a nő klónja között rajzolódik fel.
Bruno és Patrizia házaspár, egy biotechnológiai cég menedzserei. Egyik tudósuk, Milton (aki természetesen John Miltonról, Az elveszett paradicsom szerzőjéről kapta nevét) sikeresen klónozza Patriziát, a másolat a Justine nevet kapja. Brunóban szerelem ébred a nő iránt, ám idő előtt baleset áldozata lesz. A két nő, az eredeti és a klón egymással és megannyi kérdéssel kerül szembe: legfőképpen azzal, hogy lehetséges-e egyéninek lenni a tömegek korában.
„Olyan opera-disztópiában gondolkodtunk, melyben maga a disztópia nem teljesen az utópia ellentéte, sőt, ezek nagyon is közel állnak egymáshoz” – árulta el a zeneszerző Molnár Szabolcsnak a Müpa Magazinban olvasható interjúban.
A zeneszerző egykori mestere, Hans Werner Henze 1958-ban így írt: „Amikor az alkotó ismeretlen területre lép, nem feltétlenül szükséges a technológiára támaszkodnia, még csak nem is kell előrefelé lépnie (hiszen ki tudja, merre az előre?). Elég arra haladni, ami a ködben, az előre nem látható időben még el nem használtnak tetszik.” A száz éve virágzó modern opera, amin minduntalan létjogosultságát kérik számon, épp így fejlődik. Mindig arra, amerre felfedezetlen területet találni. Hogy ez mindig kapcsolódik a múlthoz és a drámai műfaj sok ezer éves hagyományaihoz, nem lehet véletlen. Talán illik ide Mefisztó elmés megjegyzése Goethe Faustjából: „A saját teremtményeink végül is a fejünkre nőnek.”
