Régi kedves ismerősök érkeznek a Liszt Ünnepre: a berlini székhelyű Familie Flöz gumiarcú figurái ezúttal is abszurd kalandokba keverednek. 2016 óta ez lesz a Familie Flöz negyedik látogatása Budapesten: az Infinita az élet kezdetéről és végéről elmélkedett, a Hotel Paradiso egy alpesi rémálomhotelbe repített, míg Dr. Nest rendelésén azon tűnődtünk, ki a beteg és ki a páciens? Új produkciójuk, a Hokuspokus nézői végre azt is megtudhatják, kik rejtőznek a maszkok mögött. Az előadást a Liszt Ünnep keretében kétszer, október 8-án és 9-én tekintheti meg a közönség.
Talán nem is a témák maradnak meg legélesebben a Flöz követőiben, hanem az a valóban egyedülálló módszer és esztétika, amivel a színház és cirkusz közé kifeszített vékony kötélen egyensúlyozva a társulat gyakorlatilag újradefiniálta az ősidők óta űzött maszkos játék műfaját. Előadásaikban a valódi fejméretnél nagyobb, a színész arcára mégis tökéletesen illeszkedő, rugalmas anyagból készült álarcok fedik a közreműködők fizimiskáját. De hát nem is „ál”, hanem igazi(nak látszó) arcok ezek: a nézőtérről valóban úgy tűnik, mintha aggodalmasan ráncolnák homlokukat, összevonnák szemöldöküket, máskor meg bizonytalan mosolyra húzzák a valóságosnál szélesebb szájukat.
A megszólalásig hasonlítanak
A Flöz amúgy is szeret az elrajzolt méretarányokkal játszani: a groteszk alakokra önkéntelenül is céljukat vesztett, bizonytalan, talán nem is túlságosan okos figurákként tekintünk a stilizált díszletek között. Arcukon szelíd mélabú, állandó meglepettség, de valahol mégis eszes, gondolkodó lényekként azonosítjuk őket.
Már csak azért is kénytelenek vagyunk az első benyomásainkra hallgatni velük kapcsolatban, mert a szereplők nem beszélnek: a már említett mimika, a gesztusok, a fizikai színház eszköztárából kikölcsönzött mozgások, sőt a slapstick komédiázás örökzöld poénjai is visszaköszönnek egyszerre történetet mesélő és erős atmoszférát teremtő előadásaikban. A titok nyitját az említetteken túl a színpadi akciók és a kísérőzene tökéletes időzítésében, a kifejező és markáns testnyelv használatában érdemes keresni.
A Flöz – a név egyúttal bányaipari terminus technicus, olyan talajrétegre utal, ahol az értékes nyersanyagok felhalmozódnak – a kollektív kreáció módszerével dolgozik lassan már három évtizede. Egész estés előadásaik nehezen szoríthatók műfaji skatulyákba, ugyanakkor a befogadást nem béklyózzák nyelvi határok. A többgenerációs, tíz nációból verbuválódott „család” tagjai között színészeket, zenészeket, táncosokat éppúgy találunk, mint látványtervezőket, dramaturgokat és – ahogy ők fogalmaznak – „más jólelkeket”.
Ne csak az arcukat figyelje!
Azt írtuk, szereplőik nem beszélnek, de helyesebb a múlt idő: eddig nem beszéltek. A 2022 júniusában bemutatott legújabb Flöz-produkció, az októberben a Liszt Ünnepen a Müpába látogató Hokuspokus ugyanis számos meglepetést tartogat azoknak is, akik úgy vélik, jól felkészültek a csapat színpadi nyelvét és munkamódszerét illetően. Hajo Schüler, a Familie Flöz alapítója, az új előadás rendezője, a csapat egyik művészeti vezetője így beszél a koncepcióról:
„Ezúttal egy kicsit szélesíteni akartuk a perspektívánkat: a Hokuspokusban nemcsak a már jól ismert maszkos alakok jelennek meg a színpadon, hanem maguk a színészek is, akik eddig általában elrejtőztek az álarcaik mögött.”
Az előadás próbái alatt eljött az a megszokott pillanat, amikor a színészek maszkok mögé bújtak, és az addig használt nyelvet is feladták, csakhogy a történet ezúttal máshogy folytatódott. A Hokuspokusban az egyetlen díszlet egy folyamatosan átalakuló, kocka formájú elem, a maszkos alakok otthona – a bibliai Paradicsomtól egy mai családi otthonig terjed a megjelenített helyszínek sora. Az itt élők történetét mesélik el saját teremtőik pantomimmel, zenével, beszéddel, énekkel és hangokkal, élő videózással és animációval. Színház a színházban és a színházról, sok vetítéssel, vizuális trükkel, meg persze a látottakat gazdagító tág asszociációs bázissal. Hamisítatlan színházi Wunderkammer, amilyet csak a Familie Flöz tud ma építeni.
Sejtelmes és szellemes
Az első, berlini előadások után megjelent kritikák valósággal ünnepelték az új produkciót. A Nachtkritik lelkes kritikusa szerint „a Hokuspokus bájos, csendesen bölcs produkció, és olyasfajta szellem hatja át, amire csak nagyon kevesen képesek.” A Berliner Morgenpost szerint a csapat „sejtelmesen és szellemesen mesél az életről az eddigi talán legérzelmesebb produkciójában”. Lisszabon rangos fesztiválja, az Almada kritikusa a portugál vendégjáték után szintén nem fukarkodott a pozitív jelzőkkel:
„A Familie Flöz által életre keltett metaszínházi káprázat egyszerre költői és innovatív, ősi és kísérleti, fizikai és mágikus. Az átváltozás himnusza, a zene, a színek és jelmezek valóságos kavalkádja. Olyan előadás, amit joggal ünnepel álló tapssal a közönség.”
Randevú a teremtővel
Hajo Schüler így számolt be a Hokuspokus szüzséjéről: „A világ megalkotásánál kezdődik a történet: a teremtőszerű, maszk nélküli színészek mozgásba hozzák, tulajdonképpen létre segítik a maszkos alakokat. A közönség így a saját szemével láthatja, hogyan születnek meg a maszkos lények, miképpen találnak rá saját útjukra, majd veszítik azt szem elől a világban, hogyan alakítják ki saját életüket, sőt, egy ponton talán szembekerülnek saját teremtőikkel is.”
A történet mindannyiunk számára ismerős lesz: két ember útját követjük végig attól kezdve, hogy egymásra találnak és családot alapítanak, egészen a búcsú utolsó, nehéz pillanataiig. A hókuszpókusz szó feltételezett eredete is játékba kerül. A katolikus liturgiában elhangzó, ám a hívők által egykoron félreértett – vagy épp kifigurázott – „ez az én testem” („hoc est enim corpus meum”) frázis nyomában végtelenül emberi, csak ránk jellemző, boldog és szomorú pillanatok elegye ragyog fel, majd enyészik a semmibe. A szereplők szeretnek, vitatkoznak, összevesznek, felnőnek, sokasodnak, megöregszenek, gyászolnak – mindez rövid, éles, sűrű epizódokban elősorolva. Valahogy úgy, mint a saját életünkben.
További információk a Liszt Ünnep programjairól tematikus blogunkban, ide kattintva érhetők el.
