Bartók 15 magyar parasztdala és a Kodály-feldolgozások után Fekete-Kovács Kornél zeneszerző, a Modern Art Orchestra vezetője Liszt Ferenc mélységében és tisztaságában egyik legjelentősebb művét értelmezi újra. A Liszt által több átiratban elkészített Via crucis október 7-én a Liszt Ünnep nyitókoncertjén fog megszólalni, amelyen a tizenöt tagú fúvószenekar mellett színpadra lép Horti Lilla és Sherry Williams énekes, valamint Virágh András Gábor és Brian Charette orgonaművész.
Ha Fekete-Kovács Kornél és a Modern Art Orchestra neve elhangzik, legtöbben a jazzre gondolunk, ha pedig Liszt Ferenc nevét halljuk, akkor a virtuozitásra asszociálunk. A fesztivál nyitókoncertje ezen előítéletek teljes cáfolata lesz: Fekete-Kovács a jazz hangzását mellőzve egy csöppet sem virtuóz Liszt-művet, a Jézus szenvedéstörténetét feldolgozó Via crucist vette górcső alá.
Akik ismerik a MAO vezetőjének munkásságát, tudhatják, hogy Fekete-Kovács Kornélt a virtuozitás kevéssé motiválja. Munkái személyisége fejlődésének lenyomatai − amíg él, nincsen „kész”.
„A cél a haladás, ez a fajta haladás azonban soha nem érhető el.” Ahogy fogalmaz, nem érdekli „a tűzijáték, a csilingelés és a sok hang”, mivel a zene mélysége szerinte az egyszerűségében rejlik, „a kevés hangban, amelyek mindegyike figyelmet követel”.
A katolikus templomok vizuális ábrázolásában is megkötés, hogy a keresztút megjelenítésének egyszerűnek kell lennie, és minden stációhoz tartoznia kell egy-egy imának vagy meditációnak. Liszt szerzeményének vokális változatában a kórus által énekelt szöveg bibliai részletekből és himnuszokból áll össze; a verbalitás és a zene közti különbség ebben az egyszerűségben nyer értelmet. A kettő közti egyensúly megteremtése, azaz a mód, ahogy kiegészítik egymást, Fekete-Kovács számára fontos kérdés.
A verbalitás szerinte leginkább arról szól, hogy „az ember fejébe vernek valamit”, ami legtöbbször „nem hagyja őt gondolkodni”. A zene nagyobb mozgásteret ad a hallgatónak, és a Via Crucis az együttesvezető számára annak bizonyítéka, hogy a verbalitás és a zeneiség hogyan képes együttműködni.
„Kiöntöm lelkemet a kereszt tövében”
A szenvedésről, a bűnről és a bűntudatról sokszor olyan nehéz beszélni, mint amennyire nehéz az átélésük. Ám kultúránk nemcsak ebben, hanem a feldolgozásukban is magunkra hagy, sőt, maguknak a fogalmaknak a jelentését is nehezen ragadja meg. Pedig a bűn és a szenvedés az emberi kultúra kezdetei óta kötődik a lét értelmének meghatározásához: az úthoz és a feloldozáshoz. Az út mint a megpróbáltatások toposza megannyi bibliai történet, irodalmi és képzőművészeti remekmű eleme, amelyeken keresztül a szenvedés és a ráeszmélés egyszerre bontakozik ki. Ez az emberiség olyan közös története, amely sosem veszít jelenidejűségéből.
Lina Schmalhausen, Liszt tanítványának naplója alapján jelent meg húsz évvel ezelőtt a Liszt Ferenc utolsó napjai című könyv. A szerző szavakba öntötte Liszt haláltusáját, és a Via crucis tekintetében külön elgondolkodtató, hogy személyes napló őrzi a zeneszerző utolsó napjainak fájdalmait.
A keresztút feldolgozásának ötletét Liszt már 1874 elején megfogalmazta: úgy tartotta, hogy „az ilyesfajta kompozíció egyáltalán nem felel meg a közönségnek. Én azonban mégis kiöntöm lelkemet a kereszt tövében.”
A Via crucis nagy részét 1878-ban, két hét alatt szerezte, a teljes mű 1879 hamvazószerdájára készült el.
Liszt fajsúlyos alkotásai és kései művei, akár a Dante- és a Faust-szimfónia, akár a szimfonikus költemények jelentőségére az elmúlt években számos magyar művész – többek között Fekete-Kovács Kornél – is felhívta a közönség figyelmét. Liszt alkotói és előadói ars poeticájára egyaránt reflektálnak kései szakrális művek, amelyek közül Fekete-Kovács Kornélnak sok kutatás után a Via crucisra esett a választása. „A helyszín, a Szent István Bazilika is megkívánta a választást – fejti ki a művész. – Ez a zene önmagában is szakrális, de egy mű a keletkezéséhez köthető motiváció okán is azzá válhat. Utóbbi alkotások azok, amelyekben a zeneszerzők hitvallást tesznek.”
„Gyerekek, mindig újat”
„Maga Liszt mutat rá arra – a Via crucis különböző hangszerelésekben készített átirataival −, hogy a zenei tartalom újraértelmezhető.” Munkája során Fekete-Kovács Liszt összes átiratát felhasználta, hiszen, mint mondja, „minél több zenei textúrát ismer az ember, annál közelebb kerülhet a zeneszerző gondolkodásához”. A fúvós hangszerek az átdolgozásnak és az előadásnak is flexibilitást adnak, az énekkari hangzás stilizálásában és az énekesek helyébe lépve fontos szerepet játszanak – hangsúlyozza a zenész. A stációk közti részek, amelyek teret adnak a rögtönzésnek, ezúttal nem átvezetések lesznek, hanem kottapapírra vetett kadenciák – de nem improvizációk. Ezek a kadenciák – a szó egyrészt zárlatot, másrészt a szólisták rögtönzését is jelentheti – időben jócskán hozzátesznek Liszt eredetileg mintegy negyvenperces művéhez, „a bővítmények egyúttal önálló kompozíciókként reflektálnak a tételekre”, amelyek formai egyszerűségének, letisztultságának, finomságának megőrzését a zenész nagyon fontosnak tartja.
A Liszt Ünnep nyitókoncertje e rendhagyó műsorral igyekszik más megvilágításba helyezni Lisztnek a populáris kultúrában élő „virtuóz” arcélét, valamint megkérdőjelezi a dogmát, amely szerint a kottapapírra vetett klasszikus zenéhez tilos hozzányúlni.
További információk a Liszt Ünnep programjairól tematikus blogunkban, ide kattintva érhetők el.
