Október 11-én Vaszilij Petrenko és a Royal Philharmonic Orchestra koncertjének szólistája – a Müpa ajánlására és évtizedes missziójának jegyében – Balog József lesz. A zongoraművészt a liszti billentyűs-életmű rangjáról és jelentőségéről, a Liszt-játékot máig kísérő előítéletekről és természetesen a műsoron felhangzó A-dúr zongoraversenyről kérdeztük.
– Hogyan formálódott az évek során a saját Liszt-repertoárod és azzal párhuzamosan a benned élő Liszt-kép?
– Talán a Tarantella volt a legelső Liszt-mű, amit megtanultam, majd azt követte a Spanyol rapszódia, amivel annak idején felvételiztem. Az a darab tizenhét-tizennyolc éves koromban még hatalmas kihívást jelentett, és azt hiszem, sokat fejlődtem általa. Aztán elindultam különféle Liszt-versenyeken, amikre már nagyobb Liszt-repertoárt kellett vinnem: emlékeim szerint akkor tanultam meg például a Dante-szonátát vagy a 104. Petrarca-szonettet.
Kétszer vettem részt az utrechti Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraversenyen – olyan zsűritagok előtt játszva, mint Lazar Berman vagy Antal Imre –, és másodjára elnyertem a h-moll szonáta legjobb előadójának járó díjat. Ezek a versenyek máig hatóan befolyásolták a személyes Liszt-repertoárom alakulását: Utrecht kedvéért tanultam meg például az ott kötelező programban szereplő Ständchent, amit azóta is gyakran játszom. Mindeközben persze magam is alakítottam ezt a repertoárt, így helyet kaptak benne a számomra nagyon fontos kései Liszt-zongoraművek is. És bár nemigen adok egynemű Liszt-koncerteket, és nem is tartom magam Liszt-specialistának (még ha ezt olykor le is írják rólam), azért ha módom van rá, akkor szeretem érzékletessé tenni az életmű lenyűgöző változatosságát – a dalátiratokkal, az operaparafrázisokkal, az emblematikus magyar rapszódiákkal is.
– Ezek szerint akárcsak a legtöbb zongorista – és egyúttal a közönség –, elsőre te is a virtuóz Liszttel ismerkedtél meg.
– Amikor egy kamasz elkezdi birtokba venni a zongorát, hatalmas élvezetet jelenthet számára, ha már képes eljátszani egy-egy nagyobb lélegzetű, virtuóz művet. Az sem mellékes, hogy rengeteget lehet fejlődni az ilyen Liszt-darabok elsajátítása során. Nekem pedig, aki soha nem voltam az az ujjgyakorlatos, etűdös zongorista, a technikám fejlesztése, biztosítása terén is vonzóbbak voltak, mert sokkalta zeneibb lehetőséget kínáltak.
– Az ifjabb Liszt-kortárs, Anton Rubinstein úgy fogalmazott, hogy Liszthez képest minden zongorista csak gyermek, vagyis az ő virtuozitása valami egészen más, sokkal magasabb szintet képvisel. Mennyire jelent méredzkedési lehetőséget a ma zongoristái számára a liszti bravúr?
– Azt hiszem, hogy Liszt virtuozitása mindmáig imponáló és kihívást jelentő teljesítmény. Hatalmas aha-élményt jelentett számomra, amikor elkezdtem korabeli hangszereken Liszt-darabokat előadni. Koncerteztem és lemezt is felvettem Érard-zongorán játszva, és ennek révén rengeteg dolgot megértettem az adott művekkel kapcsolatban, de általánosságban arra vonatkozóan is, hogy Liszt miként kereste az újabb és újabb zeneszerzői és előadói lehetőségeket egy olyan korban, amikor maga a zongora rendkívüli fejlődésen ment keresztül. Liszt zenei gondolkodásának alakulása párhuzamosan zajlott ezzel a forradalmi hangszertörténeti folyamattal, és részben ezzel függ össze az is, hogy egy sor művét utóbb annyiszor átdolgozta, majd újra átdolgozta. Tudjuk, éppenséggel az A-dúr zongoraversenyt is, amelyet a Liszt Ünnepen eljátszhatok. De visszatérve az eredeti kérdéshez: még mindig igazi bravúr Lisztet, ezeket a virtuóz Liszt-darabokat jól előadni. És itt nem a félreütések értelmetlen kérdéséről van szó, hiszen a leírások révén tudható, hogy maga Liszt e tekintetben egyáltalán nem zongorázott tisztán. De ha arra gondolunk, hogy mekkora hatást ért el a játékával, s hogy a zene az életről szól, nem az egyes hangokról, akkor a liszti virtuozitással máig bőven van mit kezdenünk.
– Liszt kapcsán sokszor találkozhatunk előítéletekkel, hiszen egyik-másik műve olyan népszerű, hogy immár másfél évszázada gyakorta hatásvadásznak bélyegzik. Azt pedig még Jandó Jenő idézte fel egy interjújában, hogy az ő pályaindulása idején a „Liszt-játékos” megjelölést még leginkább úgy értették szakmai körökben, hogy az illető felszínes, csupán a tetszetősségre koncentráló előadó.
– Egyrészt kétségtelen, hogy valóban létezik a felszínesség kockázata, miként az a tévhit is, hogy Liszt szimpla virtuóz volt. Engem például osztrák koncertszervezők kértek már arra, hogy Lisztet inkább ne játsszak, mert az üres hatásvadászat. Másrészt viszont aki a ma már szélesebb körben ismert kései Liszt-zongoradarabokat hatásvadásznak mondja, az süket. De itt az előadóknak is hatalmas a felelősségük: abban is, hogy az életmű egészéből merítsenek, reprezentálva annak gazdagságát, és abban is, hogy a virtuóz darabokban is találják meg a rengeteg hang mögött a hatalmas újításokat, a zenei gondolatokat. Nekem ugyanis meggyőződésem, hogy Beethoven mellett az újító Liszt a legnagyobb kettős vonal a zenetörténetben: a 20. századi modernitást, de a hollywoodi filmzenét is nehéz lenne az ő hatása nélkül elképzelni. Mondjuk, akár az A-dúr zongoraverseny hatása nélkül.
– Beszéljünk akkor immár az október 11-i koncert Liszt-versenyművéről! A szólista számára mi jelenti a legnagyobb vagy épp a legsajátosabb feladatot a mű előadásakor?
– Ahogy már említettem, ez a kompozíció hosszabb folyamat során nyerte el végleges formáját, és bár az eredeti „concerto symphonique” műfaji megjelölés zongoraversennyé egyszerűsödött, így is számos olyan gyönyörű zenekari szakasz, hálás hangszeres szóló van a műben, ahol a zongorista csupán kísér. Ezt nagyon érdekesnek találom, s jóllehet ez nem látványos és csillogó feladat, ilyenkor a zongorista számára létfontosságú, hogy képes legyen önmérsékletet gyakorolni. Egyszersmind pontosan tudnia kell azt, hogy mire is felelget, vagyis mi a szerepe a zenei kommunikáció adott pontján. Itt-ott jószerint kamaráznia kell, lekísérni a klarinét- vagy oboaszólót egy romantikus versenyművön belül, ami többszörös kockázattal jár. Ezért a szólista számára kulcsfontosságú a karmesterrel való kapcsolattartás, miközben egyszerre kell hallgatnia a zenekari zenészeket – és vezetnie a zenei anyagot. Túl a nyilvánvaló megtiszteltetésen, már ennek az érzékeny egyensúlynak a kimunkálásáért, ennek az együttműködésnek a megtapasztalásáért is örömmel várom a Vaszilij Petrenkóval és londoni zenekarával való találkozást. Még sosem dolgoztam velük, és tudom, most se lesz túlságosan sok időnk az ismerkedésre, de csak annál intenzívebben használhatjuk majd ki azt a néhány órányi próbaidőt a koncert előtt. Ők turnéról érkeznek ezzel a programmal, nyilván kész koncepcióval, amelyben érdekes és izgalmas lesz megtalálnom a magam helyét.