Martin Haselböck karmesterként és orgonaművészként egyaránt elkötelezett előadója és kutatója Liszt Ferenc műveinek. Saját zenekarát, az Orchester Wiener Akademie-t azért alapította, hogy együtt rekonstruálják a műsorra tűzött darabok eredeti hangzásvilágát. Október 22-én, Liszt születésnapján két szimfonikus költeménnyel és két zongoraművel zene és költészet kapcsolatát helyezik reflektorfénybe a Pesti Vigadóban.
– Hogyan juthatunk közelebb ahhoz a hangzáshoz, amelyet maga a zeneszerző is megtapasztalt, amikor hallotta megszólalni a darabjait?
– A hangzás rekonstrukciója a darabok felfedezésével kezdődik, majd a zeneszerző által hallott hangszerek megismerésével folytatódik. A pályámon orgonistaként indultam, és mindig rettentően inspirálónak éreztem, hogy odaülhetek annak a templomnak a hangszeréhez, ahol, mondjuk, Bach is játszott. Rájöttem, hogy zenekarral is ezt akarom megtapasztalni. Így alakult, hogy az Orchester Wiener Akademie-nek ma már három hangszerkészlete van, egy a barokk repertoárhoz, egy a bécsi klasszikus stílushoz és Beethovenhez, és – ami sokáig úttörőnek számított – egy a 19. századi zenéhez. A folyamat azonban nem áll meg a korabeli hangszerek használatánál: a harmadik, ugyanennyire jelentős állomás az, hogy újrakapcsolódjunk azokkal a helyszínekkel, amelyekhez a zeneszerző is kötődött. Ez nemcsak akusztikailag fontos, hanem megadja a zenélés érzelmi kontextusát is. Nagyon boldogok vagyunk, hogy kutatásaink és munkánk eredményeit idén ismét bemutathatjuk Budapesten. A három évvel ezelőtti Liszt Ünnepen zenekarkíséretes dalok ősbemutatóját tartottuk meg Thomas Hampsonnal, most pedig külön öröm, hogy a Tasso és Az ideálok című szimfonikus költeményt, illetve a két zongoraművet egy 19. században épült hangversenyteremben fogjuk előadni, ahol maga Liszt is többször megfordult.
– Az októberi koncert alcíme Zene és költészet. Hogyan hatott Lisztre és különösen a műsorban szereplő két szimfonikus költeményre az irodalom?
– A 19. században zajlott egy hatalmas vita az abszolút zene és a programzene hívei között. Az abszolút zene hívei azt állították, hogy a zene magában áll, önmagán túl nincs jelentése, és nem utal semmiféle külsődleges dologra. Liszt ezzel szemben a programzene, vagyis a meghatározott témákat ábrázoló zene eszményét képviselte, és gyakorlatilag egyetlen olyan műve sincs, amely ne reflektálna nyilvánvalóan valamilyen külső hatásra, élményre. A szimfonikus költemények esetében a festészet és az irodalom hatása a legjellemzőbb. Nem véletlen, hogy Liszt hosszú éveken át dolgozott ugyanabban a városban, amelyben Goethe és Schiller élt. Egész életében igazi könyvmoly volt, a francia és a német irodalmat is mélyen ismerte. Amikor Weimarba költözött, már javában zajlottak az éves ünnepségek Goethe és Schiller tiszteletére, 1857-ben pedig egy közös emlékművet emeltek számukra, amelynek felavatására Liszt egy indulót komponált.
– A közös kiindulópont tehát a költészet. Az irodalmi téma feldolgozása, a zeneszerzői attitűd szempontjából mik a különbségek a Tasso és Az ideálok között?
– Liszt viszonylag rövid időn belül komponálta a tizenkét szimfonikus költeményt Weimarban. A darabok karaktere markánsan eltér, de a kompozíciós folyamat – érdekes módon – mindegyik esetben hasonló. Liszt gyűjtötte a művészeti és egyéb impulzusokat, és kisebb darabokban felhasználta őket, végső formájukat, zenei kifejezésmódjukat azonban szimfonikus költeménybe öntve nyerték el: a Tasso Goethe, Az ideálok pedig Schiller hatásának legmagasabb rendű megnyilatkozása.
– Hogyan illeszkedik az Esz-dúr zongoraverseny és a Malédiction ebbe a koncepcióba?
– A zongoraversenyek nem kapcsolódnak konkrét irodalmi műhöz, a formájuk viszont valóságos zenei költészet és narráció. Liszt mintha az önéletrajzát írta volna meg a zongoraszólamban, amellyel a zenekar párbeszédre lép, ellentmond neki, reflektál rá, és kölcsönösen küzdenek egymással. A Malédiction az egyik kedvenc Lisztdarabom. A húszas évei végén írta ezt a 19. századból nézve elképesztően avantgárd, szélsőséges és vad művet, amely feltételezhetően egy elveszett zongoraverseny részlete.
– Az Orchester Wiener Akademie korabeli hangszereken játszik, de mi a helyzet a fortepianóval, amit Ránki Fülöp fog megszólaltatni?
– Kitűnő kollégám, Szabó Balázs bocsátott rendelkezésünkre egy 1850 körül épített Érard hangszert. Modern hangversenyzongorával egész egyszerűen nem lehetne megteremteni a hangzás egyensúlyát. A 19. Századi hangszerek kisebbek és könnyebbek voltak, így még a maiaknál is sokkal érzékenyebben reagálnak a billentés árnyalataira.
– Hallgatóként van-e szükségünk előzetes ismeretekre, például az irodalmi művek elolvasására ahhoz, hogy megértsük Liszt mondanivalóját, vagy az ő zenéje nem így működik?
– Erről Mozart híres mondása jut eszembe, miszerint ő olyan zenét ír, amiben a zeneszeretők és a specialisták egyaránt megtalálják a nekik szóló üzenetet. Liszt persze más stílusban komponált, mint Mozart, de ez a mondás az ő darabjaira is érvényes: egyszerűen engedhetjük, hogy a sodró erejű, romantikus zene meglepjen és érzelmekkel árasszon el minket, és hallgathatjuk úgy is, hogy még mélyebbre ásunk, például a művek keletkezéstörténetében. Ha háttérinformációkat szerzünk, az előnyünkre válik, de egyáltalán nem elengedhetetlen ahhoz, hogy élvezzük és értsük a zenét.