Vajon kik a zenetörténet nagyjai? Ha megpróbálnánk időrendben felsorolni őket, a legtöbbünk Bachhal kezdené a sort. Utána a klasszikus triász, Haydn, Mozart és Beethoven magától értődőnek tűnik, és különösebb gond nélkül tehetjük hozzájuk negyedikként Schubertet is. Ha azonban folytatni szeretnénk, könnyen zavarba jövünk.
A 19. században, úgy tűnik, túl sok volt a jelentős komponista, még akkor is, ha megítélésük sok esetben megosztja a közvéleményt. A 20. századi szerzők esetében pedig a nagyság fogalma egyelőre homályba borul, és csak néhány esetben övez valakit a legnagyobbaknak kijáró tisztelet (mint nálunk Bartók Bélát). Talán, mert még nem telt el ehhez a szükséges idő.
Éppen ezért nem csoda, hogy ha nagy zeneszerzőkről beszélünk, elsőként a megszilárdult, és talán örökre megingathatatlan státuszú „régi” nagyokra asszociálunk: mindenekfelett Bachra, Mozartra és Beethovenre. Az ő műveikre úgy tekintünk, mint szakrális tárgyakra, amelyek előtt áhítattal borul le az ember. Az áhítat persze egészen természetes reakció – sőt, jómagam azt vallom: elengedhetetlen feltétele annak, hogy mélyebben, az elemzés és az értelmezés szintjén is megértsünk egy kompozíciót. Amíg azonban az előadóművész számára, akinek a műalkotás a produkció alapanyagát jelenti, még megengedhető a nem reflektált tisztelet az alkotók iránt, addig az esztéta számára nem. Neki fel kell tennie a kérdést: miért tartunk valakit nagyra? És miért létezik egyáltalán ez a fogalom?
Egy könyv a nagyságról
Valószínű, hogy Alfred Einstein mindig is csupán a másik Einstein lesz. Hiszen, amíg Albert Einstein nevét és foglalkozását mindenki ismeri, addig Alfred Einsteint elsősorban egyetlen – nem is a kiterjedtségéről híres – szakma tartja számon. A zenetudományban azonban Alfred Einstein igen is „valaki”: egy olyan tudós-típust képviselt, amely sajnos kihalófélben van ezen a területen. Azok egyike volt, mint idehaza Szabolcsi Bence, akik megkísérelték perspektivikusan áttekinteni a teljes zenetörténetet, kutatva a nagy összefüggések után. Amit egy ilyen szemléletmód nyújt, az végső soron nem egzakt tudomány, hanem valami egészen más: személyes, szubjektív portré, már-már műalkotás.
Einstein A zenei nagyság című 1941-es kis könyve (amely 1990-ben jelent meg magyarul) voltaképpen nem más, mint nagylélegzetű esszé: tűnődés, sőt meditáció a nagyság fogalma felett. Olvashatunk benne arról, miben más a nagyság a zenében (vagy tágabban: a művészetben), mint a történelemben vagy a tudományban; arról, hogy mitől lesz valaki nagy zeneszerző (vagy mitől mégsem annyira nagy); és arról is, hogy milyen külső és belső feltételeknek kell összejátszaniuk ahhoz, hogy létrejöjjön egy olyan életmű, amely méltó erre a jelzőre.
Egy ilyen munka megállapításai már csak természetükből adódóan sem lehetnek abszolút érvényűek, és a szerző nem is fordul ezzel az igénnyel az olvasó felé. Végül is a művészetekben a nagyság nem állapítható meg olyan objektív módon, mint a tudományban, ahol egy-egy felfedezés jelentősége többé-kevésbé egzakt módon igazolható. Mozart vagy Beethoven esetében nincs az az elemzés, amely képes lenne kimutatni, hogy ezek a szerzők nagyok. Mégsem egyéni szeszély kérdése, hogy kit értékelünk nagyra: a legtöbb, zenével foglalkozó ember számára egyértelmű, hogy valamilyen különbség fennáll Bach és Johann Mattheson, Mozart és Franz Xaver Duschek, Beethoven és Carl Friedrich Zelter között. A nagyság nem objektív, de nem is szubjektív, hanem interszubjektív: konszenzus, amely befogadók sokaságának esztétikai ítéleteiből áll össze. E konszenzus mögött esztétikai érzékünk alapvető hasonlósága húzódik meg – innen ered az, hogy az egyes szerzőkről alkotott vélemények között feltűnően nagy az egyezés. De ne gondoljuk, hogy teljes! Ormay Imre könyvét, a Megbukott zenekritikákat olvasgatva az ember szembesül azzal, hogy a ma elismert (sőt, a népszerűségi listát vezető) remekművekről mennyi olyan kritika látott napvilágot, amellyel aligha tudunk ma már azonosulni. De minden bizonnyal bárki tudna mondani olyan művet, amelyet nem tudott megkedvelni, holott mindenütt szuperlatívuszokban beszélnek róla.
Einstein megkísérli valamiféle rendszerbe foglalni a zenei nagyság kategóriáját. Látja és tudja, hogy a fogalom mennyire problematikus, így tisztában van azzal is, hogy amit közöl, az se több, se kevesebb, mint vélemény az egyes szerzőkről. Vélemény, amellyel nem kell feltétlenül egyetérteni, de amely megmutatja, hogy a nagyságról igenis lehet, sőt kell is beszélni. A továbbiakban az Einstein által felvetett kérdések közül néhányat vizsgálok meg, önkényesen kiragadva őket, és egy percig sem állítva azt, hogy a többi, melyekről itt nem ejtek szót, kevésbé érdekes, vagy kevésbé kap hangsúlyt a könyvben.
A nagyság bizonytalansága és bizonyossága
Einstein könyvének első fejezete „A történelmi nagyság bizonytalansága” címet viseli. Ez a rész azt a kérdést vizsgálja: milyen általános jellemzői vannak a nagyságok megítélésének, és milyen történelmi szituációk játszanak benne szerepet? A szerző rögtön azzal kezdi a könyvet, hogy megemlíti, kiknek a mellszobrai álltak a müncheni Odeon hangversenyterem falán a 19. század elején: Joseph Haydn, Michael Haydn, Cimarosa, Händel. A 19. század végére az összkép alaposan megváltozott: Michael Haydn és Cimarosa eltűntek, de bekerült többek között Bach, Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann, Mendelssohn. Mi történt? Nem maguk a zeneszerzők és műveik változtak meg – a hangjegyek pontosan ugyanazok voltak kétszáz évvel ezelőtt, mint ma. Mi változtunk meg: az ízlésünk, a művekhez való viszonyunk. Innen nézve megbocsátható, ha egy-egy általunk oly nagyra tartott mestert nem, vagy nem megfelelően ismernek el saját korában. Einstein említi Bachot (16–19. o.), mint ennek eklatáns és közismert példáját. A 18. század második felének „gáláns” stílusa egyszerűen nem érezte Bachban azt, amit mi: a gondolatok felbonthatatlan építményét, a személyesség és személytelenség tökéletes harmóniáját. És nem azért, mert ne lettek volna „muzikálisak”: elvégre a 18. század vége a zenetörténet egyik aranykora volt, az a kor, amely kitermelte magából Haydnt, Mozartot és Beethovent. Hanem azért, mert nem ugyanazt hallották, mint mi. Más volt az esztétikai beállítottságuk.
Einstein másik kérdése ebben a fejezetben: vajon mennyire tartós egy zenemű értéke? „Valamennyi művészet, amelyekhez nincs már semmi közünk, megkövültek, még akkor is, ha történeti jelentőségüket bebizonyították. (…) Ezek a mesterek a nagyközönség számára közvetlenül nem kelthetők többé életre. Túl sok előfeltétele van annak, hogy az ember beleélje magát egy Dufay-chanson, egy Josquin-motetta, (…) Monteverdi Orfeójának vagy Poppea megkoronázásának világába” – írja. (14.) Hiába beszélünk itt is nagy szerzőkről, túl sok idő telt el azóta, és a legtöbb zenehallgató számára létezik egy korszakhatár. Ez valahol a 17–18. század fordulóján, Bach, Händel, Scarlatti, Vivaldi környékén húzódik. Őket jól ismerjük, de a 17. századi zenét még ma is kevéssé, hiába következett be ezen a téren némi fellendülés Einstein könyvének 1940-es megjelenése óta. Einstein még nem ismerhette a választ arra kérdésre, hogy vajon a 18–19. század zenéjét is utoléri-e egyszer a „megkövesedés” (Einstein kifejezése) állapota. Mi viszont sejthetjük: nem valószínű, ugyanis a mai napig ennek a két évszázadnak a zenéje határozza meg ízlésünket – amit a 20. század sohasem tudott felülírni.
A második fejezet címe „A nagyság bizonyossága”. Itt Einstein sorra veszi azokat a zeneszerzőket, akikkel kapcsolatban a nagyság megítélése képlékenyebb, mint a „vitathatatlan” nagyok esetében: Gluckot, Webert, Mendelssohnt, Schumannt, Berliozt és Lisztet. Gluck érdekes módon „bent marad” a nagyok között, a többiek viszont más-más problémák miatt „kihullanak”. Ahogy Einstein írja: „Nagyok voltak, de nem elég nagyok.” (61.) Ezt a részt tartom a könyv leggyengébb pontjának. Einstein itt nem állít fel világos kritériumot arra vonatkozóan, hogy mitől lesz valaki „elég nagy”, így végül az alábbi válogatás – ahol a 19. század vezető zeneszerzői közül Wagner, Verdi, Chopin és Brahms tartozik a valódi nagyok közé – ha nem is téves ugyan, de alapjában véve önkényes.
Mi jellemzi a nagyokat?
A harmadik, „A nagyság belső feltételei” című fejezetben Einstein azokat a tényezőket keresi a szerzők életében, alkatában, adottságaiban, amelyek lehetővé tették számukra, hogy naggyá váljanak. Olyan kérdéseket érint, mint a produktivitás, az eredetiség, vagy az életmű befejezettsége. Szóljunk egy pár szót az utóbbiról!
„A nagyság egyik ismertetőjele a befejezettség, az életmű, az »oeuvre« lekerekítettsége, amely rejtélyes összefüggésben van az alkotók predesztinált életkorával.” (133.) – írja Einstein, de azért hozzáteszi: „Fennáll a veszély, hogy lekerekítettnek, beteljesedettnek látjuk azt az életművet is, amely valójában idő előtt félbeszakadt, hogy már megint értelmet adjunk az értelmetlennek.” (uo.) Valóban: vajon meg tudnánk-e különböztetni egy zseniális, de korán megszakadt életpályát egy olyantól, amely épp ilyen rövid időre „rendeltetett”? Néha beszélünk a „kései Mozartról”, holott ilyen nem létezik: Mozart utolsó műveinek csupán szerzőjük röviddel később bekövetekezett halála kölcsönzi ezt a pozíciót. De nem ilyennek látnánk-e bármilyen alkotást, csak azért, mert közvetlenül a szerző halála előtt keletkezett? A múlttal való foglalkozás egyik legfőbb problémája, hogy ma már ismerjük a későbbi eseményeket, amelyeket hajlamosak vagyunk visszavetíteni a korábbiakra, megsértve ezzel az idő és az ok-okozatiság alapvető törvényeit. A zenében pedig, amely konkrét jelentés híján szabad prédája a tetszőleges értelmezéseknek, különösen divatos „hattyúdalokról” beszélni. Egy adott ponton Einstein is enged a csábításnak: „A Varázsfuvola öregkori műnek tűnik, éppúgy, mint Schubert Winterreiséje.” (135.) Kétségtelen, hogy a misztikus összefüggés az alkotók koraérettsége és élethossza között néha nagyon úgy tűnik, hogy fennáll, éppen Schubert és Mozart esetében. Érdemes azonban óvatosnak lenni, különösen, ha olyan korok szülötteiről beszélünk, amikor gyakori volt a fiatalkori halálozás. Bizonyára voltak olyanok, akik 50–60 évesen remekműveket alkottak volna, de nem érték meg ezt az életkort.
A negyedik, utolsó fejezetben („A nagyság történelmi feltételei”) Einstein azt vizsgálja, milyen eseményeknek kell összejátszaniuk ahhoz, hogy megjelenhessen egy nagyság. Másik legfontosabb kérdése pedig az, hogy a nagy művész és a kor viszonya inkább szembenállásként („egy mindenki ellen”), vagy egymást kölcsönösen inspiráló kapcsolatként („egy mindenkiért”) gondolható el. Az előbbire legfőbb példája Wagner, az utóbbira Verdi. Einstein azt is hangsúlyozza ugyanakkor, hogy az adott kor értetlensége a zeneszerzővel szemben nem feltétlenül azon múlik, hogy a zeneszerző mennyire volt „forradalmár”. Erre jó példa Beethoven: bár minden idők egyik legeredetibb újítójáról beszélünk, saját kora éppen ezt ünnepelte benne – persze az, hogy egy nehezebben megragadható, mélyebb szinten igazán értették-e a műveit, már sokkal inkább kérdéses.
Mint fentebb már utaltam rá, Einstein könyve rengeteg különböző témát érint. És bár ebből szükségképpen az is következik, hogy a szerző csak ritkán merül el valamelyikben igazán mélyen, az effajta áttekintő munkákra szükségünk van. Ezek gondoskodnak ugyanis arról, hogy a részletekben elmerülve se tévesszük szem elől az Egészet.
* Alfred Einstein: A zenei nagyság (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1990). Kerényi Gábor ford.)
A cikk a Zeneakadémia Zenetudományi Tanszékének “Zenei publicisztika” kurzusára született, a szerző az intézmény MA-hallgatója.
