In My Brother’s Image címmel írta meg édesapja és nagybátyja megrázó történetét Eugene L. Pogány, akinek könyvéről Rybinski Anna újságíró, esszéista gondolatait tesszük közzé.
Ez a mű az emberi tragédiákon túl két világvallás egyenlőtlen harcáról is szól; a felelősségről, ami a holokauszt idejében a katolikus egyházat terhelte. Mindezt kikeresztelkedett zsidó ikertestvérek történetén keresztül éljük át. Egyikük a katolikus egyház hű szolgájaként találta meg elhivatottságát, biztonságban, megbecsülésben élve. A másik testvér, miután megjárta a deportálás poklát, nem tudott többé keresztény maradni és visszatért ősei zsidó hitéhez.
Édesapjuk, Pogány Béla 1914-ben szerzett állatorvosi diplomát. Egyetemi tanára tanácsát követve megkeresztelkedett, hogy nagyobb esélye legyen egy „állami” állásra, ami biztos megélhetést nyújt családjának. Felesége komolyan vette új vallását, teljes odaadással gyakorolta és három gyermekét is katolikus szellemben nevelte. A fiúk, akik egymás képmásai voltak, hatéves kortól rendszeresen jártak templomba és ministráltak. Kitűnő lelkiatyák irányították fejlődésüket, mindkettőnél felmerült a papi pálya lehetősége!
György ezt az utat választotta. Bécsben végezte a szemináriumot, ahol 1935-ben szentelték pappá. Szülei lakhelyén, Szarvason tarthatta első miséjét, édesanyja nagy örömére. Ikertestvére, Miklós a jogi egyetem befejezése után banki tisztviselőként kezdett dolgozni.
1938-tól érvénybe léptek a faji törvények, Miklóst 1941-től fegyvertelen munkaszolgálatra kötelezték. Fájdalmas emlék, hogy irodalmunk büszkeségei, Szerb Antal és Radnóti Miklós is ilyen táborokban kezdték meg az „erőltetett menetet“, amiből nekik nem volt visszaút.
1944-ben, miután a német csapatok megkezdték a zsidó lakosság deportálását, már világos volt mindenkinek, hogy nem a felvett vallás számít, csak a faj. Miklós összeházasodott ifjúkori szerelmével abban a reményben, hogy családos férfiként elkerüli a deportációt. Nem így történt. 1944-ben ő és felesége is a Bergen-Belsenbe tartó marhavagonokra került.
Testvére, György összehasonlíthatalanul jobb helyzetben volt. Az egyházmegye 1939-ben kiküldte őt az olaszországi Fiuggi-beli gyógyfürdőbe vesebántalmait kezeltetni. Egy barátja elvitte San Giovanni Rotondóba a híres csodatevő, Padre Pio kolostorába is: ez a találkozás nagy lelki élményt jelentett számára. A Páter óvta attól, hogy visszamenjen hazájába – valószínűleg tudott a kikeresztelkedett zsidók sorsáról is, akiket nem védett meg az egyház. ĺgy György a kolostorban maradt, és Páter titkárjaként dolgozott; munkahelyre, és otthonra talált. Néhányan tudtak zsidó származásáról, de nem jelentették fel. Talán ez is hozzájárult, hogy a magyarországi borzalmakat nem tudta igazán realizálni, még utólag sem.
A szülők Szarvason? Az apa, Pogány Béla 1943-ban meghalt. Édesanyjuk, Gabriella, belekerült a deportációs hullámba, amelynek majdnem a teljes vidéki zsidóság áldozata lett. A testvéreknek később szemtanúk jelentették: Gabriella kereszttel a kezében lépett be a gázkamrába, Megváltójához imádkozva, akinek a követői sok millió sorstársát megölték.
Miklós túlélte a koncentrációs tábort, és visszakerült Budapestre. Élete legboldogabb pillanata volt, amikor megtudta, hogy felesége is hazajutott, bár élet és halál között lebegve. Másfél évig tartott, míg visszanyerte normális testsúlyát és egészségét.
Mihelyt lehetőségük adódott, kivándoroltak Svédországba, és később Amerikába. Miklós, miután annyi gyűlöletet tapasztalt, a krisztusi szeretet hirdetését képmutatásnak tartotta. Elvesztette hitét a vallásokban, csak a zsidó közösséghez ragaszkodott, amelynek a szolidaritását a legszörnyűbb időkben is tapasztalta. Két fiúk és egy lányuk született, akiket zsidó vallásban neveltek fel.
A sors elképesztő fordulata: 1956-ben, amikor a magyar menekülthullám elérkezett Amerikába, sürgős szükség lett nyelvüket értő lelkipásztorokra. György a newarki magyar egyházmegyéhez került, ahol 37 évig szolgálta gyülekezetét. A testvérek tehát újra egymás közelében éltek és dolgoztak! Monsignore Pogány mint megbecsült papja a Nagyboldogasszony plébániának Irvingtonban, Miklós Pogány pedig mint New Jersey állam szociális munkatársa, aki a newarki hátrányos helyzetű családok segítségén fáradozott.
A két testvérnek fel kellett dolgoznia a maga módján a történteket, és egymás álláspontját is megérteni – ami nagyon nehéznek bizonyult. A sok elpusztult, eltűnt rokon mellett a legfájóbb téma édesanyjuk halála volt. György azzal vigasztalta magát, hogy anyja mártírhalált halt, a gázkamrában csak a testét tudták megölni, de lelkét nem. Mint pap nem hitt a keresztények bűnrészesedésében, védte egyházát és a pápát. Legnagyobb fájdalma volt, hogy Miklós elhagyta az „igazi” vallásukat, kockáztatva lelke üdvösségét. De testvérétől sohasem kérdezte meg, mit élt át Bergen-Belsenben, ami ehhez a döntéshez vezetett!
Feloldhatatlan ellentmondások – de mégis szerették egymást, saját képmásukat. György, a pap mindennap imádkozott mártírhalált halt édesanyja lelki üdvéért. Miklós fia, Eugene Pogány később megtartotta nagyanyjáért a zsidó gyászévet, naponta imádkozva érte a kaddist.
Egy családtörténet, ami megráz és felelősségre von mindenkit. A következő nemzedékeket is.