A Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar közös operaprodukcióval nyitja az évadot szeptember 9-10-én: a világhírű brit zeneszerző, Benjamin Britten A csavar fordul egyet című művét állítják színpadra. Az 1954-ben írt opera alapjául szolgáló kultikus horrorkisregényt népszerű filmekben és sorozatokban is feldolgozták már. A produkció egyik különlegessége, hogy a nemzetközi sztárénekesek élőben és hologramként jelennek meg majd a színpadon. A Budapesten csak kétszer látható előadás társrendezőjével, Marco Gandinivel és a különleges látványvilágot megtervező Nils Cortéval Váradi Júlia beszélgetett.
- hirdetés -
– Marco, ön a legrangosabb olasz operaházakban rendezett, a milánói La Scalában, a velencei Teatro La Fenicében, de sok külföldi operatársulattal is dolgozott, mint a New York-i Metropolitan, a londoni Királyi Operaház, vagy a szentpétervári Mariinszkij Színház, így bizonyára jól ismeri a világ népszerű operarendezői elképzeléseit. Meg tudná határozni, mi a legfontosabb a 21. századi operajátszásban?
Marco Gandini: Hiszek az ábrázolás klasszikus megközelítésében, amely a zenei és prózai szöveg mélyreható elemzéséből indul ki, és a szöveget és annak jelentéseit a színház eszközeivel jeleníti meg. Ez a megközelítés lehetséges kortárs vagy korhű interpretációban, minimalista vagy dekoratív, szimbolikus vagy naturalista formában. A lényeg, hogy a zene által illusztrált karakterek igazsága megmaradjon. Biztosan nem lehet a Bohéméletet egy űrhajóba helyezni, ahogyan azt nemrég Párizsban tették, mert így hiányzik a szereplőket mozgató dráma lényegi alapja, a szegénység, amit Puccini világosan leírt.
– Több rendezővel dolgozott már együtt társrendezőként, például Zeffirellivel a Bohéméletben vagy Fischer Ivánnal a Falstaffban, a Poppea megkoronázásában és most Britten operájánál. Hogyan kell elképzelni ennek a kettős rendezésnek a folyamatát? Ki hallgat kire? Ki hozza meg a végső döntéseket – és milyen alapon?
MG: Emlékszem, szinte egy időben voltam egy gigantikus Zeffirelli-rendezés „jobb és bal karja” és egy másik nagy mester, barátom és szellemi atyám, Graham Vick stilárisan ellentétes rendezésének munkatársa, sőt egy harmadik rendezésem is zajlott Angliában, amiben egyedül dolgoztam. Mindig is hittem abban, hogy az előadások különböző formákat ölthetnek, miközben a szöveget tisztelő elemzés folyamata ugyanaz marad. Ebben a három produkcióban is más volt a forma, de az előadáshoz vezető értelmezési stílus hasonló. Ezért olyan emberekkel tudok együtt dolgozni, akik zeneileg érzékenyek, és tisztelik a szöveg és a zene logikáját. Iván esete egészen különleges. Nem ismerek még egy olyan embert, aki ugyanolyan nagyszerű képességekkel rendelkezik a zenében és a színházban. Mélységesen csodálom a zenei érzékenységét, és lenyűgöz az intelligenciája. Ebből fakad az a különös képessége, hogy remekül tud dramaturgiai helyzeteket elemezni. Nincs hierarchia – együttműködünk egymással, és egymást kölcsönösen ösztönözve fejlesztjük az ötleteket. A csapatmunka híveként ellene vagyok az egyszemélyes rendezésnek, díszletnek, jelmeznek, világításnak, mert akkor hiányzik a csapat többi tagjainak a kreativitása. Valójában senki sem hozza meg a „végső döntést”. Az együttműködés és a vita gyakorlatában a végén a leglogikusabb, a leghelyesebb, a szöveghez leginkább ragaszkodó, végső soron a leghatékonyabb megoldás az, amelyet mindenki elismer. Mert olyan megoldás, amely mindenki közreműködésével és tanácsaival született.
Marco Gandini és Fischer Iván a Falstaff próbáján – forrás: BFZ
– A Nils Corte által megvalósított különleges látványvilág mellett klasszikus díszletet és jelmezt terveztek régi partnerei, Andrea Tocchio és Anna Biagotti. Honnan ismeri őket?
MG: Mind Andrea, mind Anna régi munkatárs és barát. Andrea azért különleges, mert sokféle területen van jártassága: építőmérnöki diplomával rendelkezik, mindig is operával és prózai színházzal foglalkozott, a 2000-es években Olaszországban az egyik fő aktivistája volt a római Teatro Valle (egy csodálatos 18. századi színház) és általában az olaszországi színház újraindításának. Számos művésszel dolgozott együtt, többek között Lindsay Kemppel, nemrég Giorgio Battistelli olasz zeneszerzővel és Enrico Melozzival, akinek ő koordinálja 100 cselló néven futó rendezvénykoncertjeit. Szcenográfus és fénytervező. Még fiatalon fogadtam be a csapatomba, bemutattam a többi díszlettervezőmnek, akikkel együtt dolgozott, majd ő lett az előadásaim fő díszlettervezője. Annával több szálon kötődünk Franco Zeffirelli művészi köréhez, akinek operaprodukcióihoz Anna jelmezeket készített, és a filmjeiben is közreműködött. Mindkettőnkre nagy hatással volt a legnagyobb olasz jelmeztervező, mesterünk, barátunk, művészi és életbeli inspirátorunk, Piero Tosi, aki felejthetetlen ruhákat tervezett Viscontinak, Zeffirellinek, Pasolininak. Anna számos produkciómhoz tervezett jelmezt. A Római Operaház jelmezműhelyén keresztül, amelynek ő a vezetője, gyakorlatilag a világ összes operai jelmeztervezőjével dolgozott, és olyan divatházakkal volt lehetősége fontos és rangos együttműködésekre, mint a Valentino vagy a Dior.
– Kedves Nils, ön világszerte ismert szakértője a színházi technikáknak, különösen a Pepper’s Ghost néven ismert illúziós technikának. Mit jelent ez pontosan?
Nils Corte: Roman Senkl kollégámmal együtt intenzíven foglalkozom többrétegű vizualizációval, ehhez adaptáltam John Henry Pepper színpadi trükkjének ötletét. Míg Pepper még analóg fényforrással és üveggel dolgozott, ma már lézerprojektort, félig átlátszó fóliát és polarizálható gézt használunk. Az ötlet tulajdonképpen nagyon egyszerű. Egyik produkciómban szerettem volna lehetőséget adni az előadóknak, hogy interakcióba léphessenek egy háromdimenziós, valós idejű környezettel – ahogyan azt VR-szemüveggel meg lehet tapasztalni. Ezért kidolgoztam egy szoftvert, amely egy motion capture rendszer segítségével rögzíti az előadók mozgását, majd az így kapott vizuális eredményt különböző mélységi szinteken jeleníti meg. A tükröződések így úgy jelennek meg a közönség számára, mintha valóban a színpadon lennének.
– Mi köze mindezeknek a hologramhoz, ami – büszkeségünkre – egy magyar fizikus, Gábor Dénes találmánya? Hogyan használják ezt a technikát Britten operájánál, amelyre Fischer Ivánnal közösen készülnek?
NC: A Pepper-féle szellemtrükk tulajdonképp egy illúzió, nem valódi hologram. A trükk egy kétdimenziós, félig átlátszó, tükröződő felületen alapul, így minél távolabb vagyok a látótengelytől, annál laposabbnak tűnik az illúzió. A Gábor-féle valódi hologramot továbbra is igen nehéz színpadon létrehozni, ezért a színházban még mindig a Pepperéhez hasonló technikákat használjuk.
Pepper’s Ghost – forrás: BFZ
– Miért olyan fontos ez a „varázslatszerű” technika ebben az előadásban, hogyan tervezik Britten darabjának szellemeit színpadra vinni?
NC: Ez a szellemtrükk esztétikai, színpadi lehetőségeket teremt a kép kivetülése, a szuperimpozíció megjelenésével-eltűnésével az előadók átjárhatóságához. A színpadképbe beépített, átlátszó üvegfóliákat fogunk használni. Ugyanakkor – mivel a kivetített képekre nem pontosan merőlegesen nézünk – a parallaxishibának köszönhetően a teremben minden néző egyedi perspektívával látja a jelenéseket.
– Miért mondja, hogy a Britten operája esetén használt technika történelmi, a 19. századból származik?
NC: Amikor Iván megkeresett Britten: A csavar fordul egyet című operájának ötletével, éppen számítógépes vizualizációs technikákat kutattam a dortmundi Színházi és Digitális Akadémián. Különböző vetítési technikákat mutattam neki, de végül úgy találtuk, hogy az eredeti illúziós trükk nemcsak történelmileg illeszkedik tökéletesen a helyszínhez, hanem az előadás minden követelményének is megfelel.
Marco Gandini
Társrendezőként működött Franco Zeffirelli olasz rendező és Graham Vick brit rendező mellett. Dolgozott a legnagyobb olasz operaházakban (a milánói La Scalában, a Római Operaházban, a nápolyi San Carlo Operaházban, a firenzei Teatro del Maggio Musicaléban, a Veronai Arénában, a velencei Teatro la Fenicében, a palermói Teatro Massimóban, a bolognai Teatro Comunaléban), nemzetközi szinten pedig többek között a New York-i Metropolitanben, a Washingtoni és a Los Angeles-i Operaházban, a tokiói Új Nemzeti Színházban, a londoni Királyi Operaházban, a madridi Teatro Realban, a barcelonai El Liceu-ben, valamint a szentpétervári Mariinszkij Színházban.
Nils Corte
1975-ben született, Berlinben és Dortmundban él. Programozóként, színházi szerzőként, zongoristaként és producerként tevékenykedik. Művészi tevékenysége fókuszában a kiterjesztett valóság előadásokon való megjelenítése és felhasználása áll. Fejlesztője a Peppers Holosuite nevű, díjnyertes vizualizációs szoftvernek, amelynek segítségével a színészek holografikusan kivetített, virtuális tárgyakkal léphetnek interakcióba a színpadon. A dortmundi Színházi és Digitális Akadémián végzett, a Dortmundi Színház digitális művészeti osztályának vezetője. Jelenleg Roman Senkllel és a Berlini Szimfonikusokkal A.L.I.C.E. című, hologramokat alkalmazó operája színre vitelén, illetve Gyilkosság a holofedélzeten című, szintén hologramokra épülő operájának Szimmetria elnevezésű előzménytörténetén dolgozik.
