Majdnem pontosan két éve hallhattuk Magyarországon Madaras Gergelyt Franck d-moll szimfóniáját vezényelni, akkor a Nemzeti Filharmonikusokkal lépett fel. 2024. novemberi koncertjeire saját zenekarát, a Liège-i Királyi Filharmonikus Zenekart hozta el, és – spoiler alert – teljesen más élményt kaptunk. De a mostani koncert nemcsak ettől volt felejthetetlen.
Számomra – hogy magánzással kezdjem, mielőtt a lényegre térnék – külön izgalmat vitt az élménybe, hogy Veszprémben volt alkalmam meghallgatni a koncertet, először járván a Hangvilla Multifunkcionális Közösségi Térben. A koncert első felében viszonylag hátul ültem a mozira emlékeztető, nem túl díszes, de annál jobb akusztikájú teremben, a jegyem körüli apró szervezési hiba következtében, melyet csak azért említek, hogy kiemelhessem, hogy mennyire profin, egyszersmind emberséggel és empátiával kezelték a szervezők, hogy az éterben elakadt az online jegyem, egyértelművé téve, hogy olyan nem fordulhat elő, hogy emiatt lemaradjak az előadásról – köszönet érte a Filharmónia és a Hangvilla munkatársainak.
Még a hangverseny előtt összefutottam Madaras Gergővel, aki avval üdvözölt, hogy „kicsit hangos lesz”. A műsort nyitó Liszt-átiratnál, a Gyászgondolánál egyáltalán nem volt ilyen érzésem. John Adams átirata is első találkozás volt számomra, de ezért aligha kell szégyenkeznem: maga a karmester tájékoztatta a közönséget, hogy alighanem most hangzott el Magyarországon először e kései Liszt-mű zenekari feldolgozása. Melyet hallgatva egyrészt ízelítőt kaphattunk a zenekar egyéni teljesítményeiről és összjátékáról, másrészt e zenével elindult az előadás fő „motívuma”: a műsorszámok mindegyike utal valami más zenére, valaki más szerzőre – Liszt és Elgar műve Wagnerre, Francké Lisztre. Talán a nyitó vonóshangzást emelném ki, egy darabig akár azt is gondolhattam volna, hogy csupa brácsa játszik, és e mély, szordínó nélkül is fedett tónushoz kacsolódott a remek fúvós kar.
Elgar Csellóversenyében Várdai István szólója önmagában garancia volt arra, hogy különleges előadást halljunk: meleg vibrátói, a második tétel eszméletlen virtuozitása, a különféle hangszínek és érzelmek tökéletes megformálása nemcsak azt mutatta meg, milyen hatalmas – és talán még mindig egyre fejlődő – tudása van a gordonkaművésznek, hanem azt is, hogy milyen fontos számára ez a mű. A ráadásként újra-előadott második tétel előtt el is kezdett beszélni erről, és kár, hogy félbeszakította önmagát: az volt az érzésem, hosszú értekezést mondhatna a mű jelentőségéről, történelmi, kultúrtörténeti kapcsolatairól. A kiváló produkcióhoz nagyban hozzájárult a zenekar, mely minden rezdülésben követte a karmestert és a szólistát. Valahogy mégis az volt az érzésem, ez nem német együttes, ahol mindenki alárendelődik a nagy egésznek, hanem másképp jó: egyéniségek ülnek a hangszerek mögött, akiknek személy szerint és együtt is fontos, amit játszanak. A kommunikáció látható is, nemcsak egy-egy intés, hanem egy-egy mosoly vagy elismerő bólintás is jelzi, hogy figyelnek egymásra. Várdai István például a zenekar tagjaitól is nagy tapsot kapott. Ez az emberi minőség, mely a zenekarból és karmesteréből árad, átjön a zenélésen, a zenén is. Elgar művében egymást váltják a stílusok, a hangulatok: az intimitás és az olykor harsány, könnyebb színek, a nagyszerű és a bensőséges pillanatok. A szólista mellett Madaras Gergelynek is nagy érdeme van abban, hogy a mű mégsem esett szét, az apró mozaikdarabokból összeállt a kép, mint számomra talán még soha. Úgy érzem, ezután a produkció után másképp tekintek e műre.
Franck d-moll szimfóniájánál jóval közelebb ülhettem a zenekarhoz, és kíváncsi voltam, milyen hangos lesz a hangos. Éreztem én már a Müpában is hangosnak produkciót, és hallottam Mahlert a Zeneakadémián úgy, hogy a hangerő ellenére nem éreztem bántónak. Összességében most is ez volt a helyzet. Hogy ebben mekkora szerepe van a teremnek, nem tudom, de az volt a benyomásom, egész más felfogásban hallhattam a d-moll szimfóniát, mint két éve, a Vigadóban. Itthon aztán kikerestem, a 2022. november 17-i koncertről annak idején mit írtam: „Madaras Gergely saját zenekara, a Liège-i Királyi Filharmonikusok élén idén „körbevezényelte” a kétszáz éve született szerző valamennyi nagyzenekari művét és operáját, így a liège-i születésű francia szerző specialistájává vált. És ezt hallhattuk is a d-moll szimfónia előadásán. Ebből a szerethető, de sokszor laposnak, túlírtnak tűnő slágerből egy igazi nagy mű előadása született meg kezei alatt, ahol az újra és újra visszatérő, némiképp sziszifuszi építkezés mindig új színt, új lendületet kap, és végül diadalra viszi a liszti ihletésű zenét.” Ezeket a sorokat akár a mostani koncertről is írhattam volna – vagyis könnyen lehet, hogy az élmény ezúttal attól jóval nagyobb, hogy minden részletet hallhattam, de persze az is lehet, hogy bár Madaras felfogása ugyanaz, a pillanat ihlete most erősebb volt. Ettől még tény, hogy az első tétel közben egyre azon gondolkoztam, mi is a szerkezete, van-e rendszer abban, ahogy a dallamok vissza-visszatérnek, aztán arra jutottam, a műnek ez aligha a hibája, talán sokkal inkább a modernsége, és Sziszüphoszt boldognak kell képzelnünk (hogy a jóval későbbi, de nem kevésbé töredezett korban élő Camust idézzem).
A zenekarra ismét csak a legjobbakat mondhatom: kiemelhetném a gyönyörű fúvósszólókat, de soha ilyen szépnek nem hallottam még az őket kísérő, velük kamarázó többi fúvóst. A kürt mögött a basszusklarinétot, az angolkürt mögött a fagottot és a többieket. Ha focista hasonlattal élnék, azt mondanám, egy jó játékos nemcsak akkor játszik jól, ha nála a labda. És ehhez jönnek a vonósok, akiket a koncert végére szinte a barátaimnak érzek, és a remek rezesek, a hárfa és a timpani. Szólisták és kamarazenészek mind, egyéniségek és csapatjátékosok. És ezt érezte a közönség is, nem akarva hazaengedni őket a ráadás Fauré-tétel után sem.
Nem tudom, hol illik jegyezni ezt a belga zenekart „hivatalosan” – Veszprémben egészen biztosan a világ egyik legjobb, legszerethetőbb együttese lépett fel.
