A Magyar Tudomány Ünnepe rendezvénysorozat keretében 2024. november 19-én a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete (MMA MMKI) saját székházában, a Budakeszi úti Hild-villában nemzetközi tudományos műhelykonferencia keretében vizsgálta a kelet-közép-európai szimfóniák mibenlétét.
A szimfónia a Zenei műszótár definíciója szerint „[e]gyike a legmagasabbrendű többtételes zenekari műformának: nagyszabású zenekari szonáta. Tételeinek száma 3–5 között váltakozik: leggyakoribb a 4 tételes.” Az angol nyelven folyó, tíz külföldi vendégelőadót is a megszólalók között tudó – hárman közülük online vettek részt – diskurzus ezt a leírást árnyalta a legkisebb elemekre bontva. A zenetörténészekre, zeneelméletet művelőkre jellemző kimagasló szaktudás birtokában zajlott a tanácskozás, egy olyan sajátos nyelvhasználatban, amit csak klasszikus zenei műveltséggel rendelkező résztvevő tud megérteni.
A főszervező Windhager Ákos volt, aki az MMA MMKI intézetének állandó munkatársa, egyik kutatási területe a komolyzene és a tömegkultúra kölcsönhatása, amely relációból most is és a májusban szervezett szegedi, a magyar vonósnégyesjáték hagyományait bemutató tanácskozáson is a komolyzene felé billent a mérleg, egy laikus számára már zavarba ejtő módon.
Ahogy az az ismertető füzetből és a konferencia megnyitóbeszédéből is kiderült, a nap központi kérdését a szimfóniák paradox helyzete adta, miszerint egyre kevesebb olyan szimfónia van, amely globálisan sikert arat, annak ellenére, hogy ha közelebbről megnézzük, az egyes nemzeti műhelyekben mai napig születnek újabb művek. Olyan hívószavakat fogalmaztak meg a potenciális résztvevők számára, mint a szimfóniáknak a zenészoktatásban betöltött szerepe, a zenekarvezetők befolyása a szimfóniák játszási gyakorlatára, a premier és a játszási gyakorlat természetének vizsgálata, a nemzeti és nemzetközi kánonban betöltött szerepe.
Bólya Anna Mária, az MMA MMKI egyik állandó munkatársa megjegyezte a kávészünetben, hogy az utóbbi kérdésnek különösen fontos szerepe van, ugyanis a konferencia programja magától alakult úgy, hogy inkább Kelet-Közép-Európából érkeztek résztvevők. A nem a fősodorban lévő nemzeti szimfóniakánonokat, a görögöt, az észak-macedónt, a horvátot, a szerbet, a grúzt, a románt ismerhettük meg, és kakukktojásként a németországi Saar-vidékéről valót.
Az előadásokból az derült ki, hogy az egyes nemzeti kánonok rendkívül színes és aktív hagyománnyal bírnak, egy alternatív repertoárral ahhoz képest, mint amit a nyugat-európai koncerttermekben hallunk, és számos praktikus megoldási választ mutattak fel arra nézve, hogyan őrzik meg az utókor számára a nemzeti archívumokban ezeket a műveket.
A szekcióbeosztás az egyes nemzeti kánonok és az összehasonlító elemzések mellett a magyar zenetörténetre külön fókuszált, itt Hubay Ernő, Orbán György és Terényi Ede szimfóniáit vizsgálta Gombos László, Horváth Bálint és Windhager Ákos. Külön érdekesség volt, hogy Hámori Máté, az óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetője is felszólalt, a gyakorló karmester szemüvegén át rajzolta fel a szimfóniajátszás lehetőségeit, és ez különösen izgalmas szempontnak számított.
Az előadók és témáik rámutattak arra, hogy nemcsak a zene, hanem a zene művelése sem köthető határokhoz. Az előadók több országban tanultak, játszanak, olyan életműveket kutatnak, amelyek felcsendülnek a világ számos előadótermében. Kiragadható példa Dora Pejačević’ életét korán elvesztő horvát-(magyar) zeneszerző bemutatása, aki egyetlen szimfóniája által került be a zeneszerzői kánonba, és akinek még magyar nyelvű keresztlevele van, mert az Osztrák-Magyar Monarchia idején született, édesanyja magyar, édesapja horvát bán, és akinek életműve számos filmet és másodlagos kulturális terméket generál mint női alkotó. Az előadó, Domagoj Marić bemutatta azt a csodálatosan szép könyvet, amelyet az életéről jelentetett meg, több nyelven. Dora Pejačević’-ot a magyar zenetörténet sajátjának is tekinti, az első magyar női zeneszerzők között tartja számon.
A konferencia zárásaként egy igazi kuriózummal találkozhatott a kisszámú, lelkes hallgatóság. Dubrovay László Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, zeneoktató, érdemes művész egyik szimfóniáját felvételről hallgattuk meg úgy, hogy maga a művész is jelen volt, szimultán kommentálta a hallottakat. A szimfonikus zenekari interpretáció az elektronikus zene hangzását imitálta.
Ahogy beszédében összefoglalta, ő az elektronikus zene művelőjeként a nézői igények hatására döntött úgy, hogy a befogadhatóság miatt a klasszikusabb hangzások és harmóniák felé lép el összhangban azzal, hogy a világ nagy elektronikus zenetermei is feladták a hiábavaló harcot a megrendelések lecsökkenése miatt. Magyar nyelvű előadását a jelen lévő szinkrontolmács angolra fordította a külföldi vendégek számára. Ezáltal igazi multikulturális érzete támadt mindenkinek, aki jelen volt ezen a rendkívül színvonalas műhelytalálkozón.
