Izgalmas élményben lehet része annak, aki december 20-án este a Zene Házába vált jegyet, ugyanis a magyar-osztrák-szlovák MIKAMO Közép-Európai Kamarazenekar Stockhausen Sternklang című darabját adja elő, nem mindennapi módon. A közép-európai zenei örökség ápolása és újragondolása, illetve a 21. századi zeneszerzőkkel való szoros együttműködés mellett az együttes missziójának tekinti az összművészeti gondolkodást, a programválasztásban, játéktechnikákban és közönségélményben megjelenő innovációt. December 20-i estjük a Zene Házában egyesíti mindezt – a Csillagszó című sétakoncertről Ajtony Csaba karmestert és művészeti vezetőt kérdeztük.
- hirdetés -
– Miért éppen Karlheinz Stockhausen? Mi a kötődésed a zeneszerzőhöz?
– Stockhausen jelentősége a 20. században ugyanaz, mint például Brahmsé a 19. században. Ez lassan válik csak láthatóvá, hiszen még száz éve sincs, hogy megszületett. Forradalmi avantgard zeneszerzőként indult és kánonteremtő, karizmatikus életművet hagyott maga után, ami megkerülhetetlen azok számára, akik zenét írnak és hallgatnak.
– Ez a darab most először hangzik el Magyarországon.
– A Sternklang mindenhol ritka ínyencségnek számít, egyetlen kiadott felvétel létezik belőle, aminek érdekessége, hogy Eötvös Péter elektrochordon játszik az együttesben. Azt terveztük, hogy ő is alkotó részese lesz a magyarországi bemutatónak, de ez nem adatott meg.
– Mi a Csillagszó (Sternklang) darab koncepciója és üzenete? Miért ezt a darabot választottad?
– A szerző eredetileg egy parkba szánta ezt a darabot, ahol a csillagos ég alatt, mintegy arra válaszolva hangzik el a zene. Az 1971-es ősbemutató a berlini állatkert angolkertjében volt. Később Stockhausen saját együttese beltérben is játszotta a darabot, és jobban is szerette, mint a szabadtéri változatot, ezért ezt a megközelítést gondoltuk most újra a Zene Háza különleges tereire. A zene szorosan követi a hagyományos csillagjegyek körvonalát. Ha a Nagygöncöl, az Oroszlán vagy a Vízöntő fényképére áttetsző kottapapírt tennénk, a csillagok – kottafejekként – a darab dallamrészleteit adnák ki. A ’60-as években Stockhausen sok darabban használt folyamat-lejegyzést, ahol a hagyományosan végigírt darab helyett a zenészek átfogó zenei utasításokat követnek, a pontosan megadott keretek között bizonyos szabadsággal. Mintha a zeneszerző egy rendező lenne, aki kitalálja a karaktert, a szituációt, a szöveget, de végső soron a színész alkotja meg a mozdulatokat. Elmosódnak tehát a határok a zeneszerző és az előadó között.
– Mire számíthat a közönség, amikor belép a Zene Háza küszöbén ezen a különleges esten?
– Immerzív előadásra, ahol a zenészek és a közönség közötti határ is elmosódik, hiszen öt együttes a ház különböző tereiben játszik, és a látogatók a közel háromórás darab közben, mintha a csillagokat lesnék, szabadon sétálnak köztük, belehallgatnak a különböző hangzásokba egy-egy ponton, leülhetnek a székekre, babzsákokra vagy a földre. A csillagképek vizuálisan is megjelennek, a helyszínek között pedig „hangfutárok” és „fáklyavivők” (táncosok) hozzák-viszik a hangokat. Az egész ház egy sokdimenziós élménytérré, lüktető, meditatív közeggé válik a térre szabott, megismételhetetlen produkcióban.
További információ és jegyvásárlás ide kattintva.
A cikk a Magyar Zene Háza támogatásával jelent meg.
