Blogunkban a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai – régészek, történészek, muzeológusok, restaurátorok – izgalmas bejegyzések formájában tárják az olvasók elé legújabb kutatási eredményeiket. Ezen a héten a gepidák aranykincseiről olvashatunk.

- hirdetés -

Szilágysomlyón, egy kis Erdély széli faluban, 1889 áprilisában a burgonya ültetése ritka tárgyakat hozott a felszínre.

Mintegy 100 évvel korábban már egy hosszú aranyláncot, és kétmaréknyi medállá alakított római pénzt valamint tucatnyi lyukas arany karikát talált két pásztor ugyanezen a telken, amit akkor még legelőnek használtak. Az első kincsleletet a császári kincstárba szállították, mai napig is a bécsi Kunsthistorisches Museum antik gyűjteményének ékessége.

A szilágysomlyói 2. kincs tárgyai – forrás: MNM

A tárgyakat vastag meszes bevonat borította, így a találók nem ismerték fel azonnal a második lelet jelentőségét.

Szerencsére Orbán Balázs neves történész, néprajzkutató a faluban töltött pár napot, így ő sürgönyözött azonnal Pestre a Nemzeti Múzeum igazgatójának, hogy valami nagyon nagy és értékes dolog került elő, azonnal jöjjön szakember a helyszínre egybegyűjteni, megvizsgálni azt. Pulszky Ferenc el is utazott, és olyasmit látott, amiről még álmodni sem mert: egy, a korabeli császárok ábrázolásáról ismert nagyméretű ónixfibulát (az ónix drágakő, a kalcedon egy változata) (lásd az alábbi képen), három arany csészét, egy eskükarikát és 10 pár női ruhakapcsoló tűt.

A valóban császári pompát tükröző, tökéletes ónixköves ruhakapcsoló tű – forrás: MNM

A korszak kincsleleteinek összetétele eltér a Szilágysomlyón talált második leletegyüttestől: szinte kizárólag nagyméretű női ékszereket tartalmazott, többségük erősen kopott, eredeti funkciójukban (tűjükkel a ruhát a vállakon összetűzve) már nem voltak viselhetők, ugyanakkor olyan első osztályú ötvösmunkák, amiket csak a legelőkelőbb 4. század végén – 5. század első felében élt hölgyek hordhattak. Ezért nemcsak a kincs 5. század közepi elrejtésének a kérdése izgalmas, de az is hogy vajon kik és hol, hogyan gyűjthették össze ezt a tárgyegyüttest. A legvalószínűbb válasz erre, hogy valamikor Attila király halála körüli bizonytalanság miatt menekítik és a terület uraihoz, a gepidák legelőkelőbbjeihez, feltehetően a hunoknak alárendelt királyi családhoz kapcsolható a kincs legtöbb darabja. A fennmaradó kérdések parázs tudományos viták tárgyát képezik.

Ami első látásra kiválik az ékszerek tömegéből, az a három kis csésze. Csaknem ugyanilyen darabok vannak egy másik kincsben, a Szeged melletti Nagyszéksós pusztán előkerült hun áldozati leletben. Összetéveszthetetlenül jelzik, hogy kik is uralták abban az időben a Kárpát-medencét, és a szilágysomlyói tárgyegyüttesbe is a hunok ajándékaként kerülhettek bele.

Az ékszerek hosszú időn át gyűltek: a legkorábbi darabok egészen pompás kivitelűek, a Kr. u. 4. század utolsó harmadának legjobb ötvösműhelyeiből származnak, biztosan antik területről kerültek a barbárok kezébe: a korabeli ábrázolásokon csak a római császár és családjának a vállán látható lenyűgöző, tökéletesen csiszolt ónixkövet magába foglaló fibula, amely a férfi ruházat dísze volt. A többi ruhakapcsoló tű mind női ékszer, párban a vállakon fogták össze velük a ruhát.

Ezek közt színarany egyedi kidolgozású ötvösremekek a legkorábbiak: a nagyméretű korong alakú fibulapár oroszlánokkal.

Ez a fenséges ragadozó tér vissza egyedülálló módon szoborszerű kivitelben egy másik ékszerpáron. A második, valamivel fiatalabb csoportba kisméretű ruhakapcsoló tűk tartoznak, félkörös alsó- és rombusz alakú felső lemezüket félkörös ív, a kengyel köti össze: van köztük még színarany, de a többségük már ezüst maggal készül, az aranylemez csak a borítás az utóbbiakon (lásd. az alábbi képen).

A kisebb ruhakapcsoló tűk egyike, a színarany, képzelt tengeri lények alakjával díszített ékszer – forrás: MNM

Ez utóbbiak is első rangú, késő antik hagyományú műhelyekben készülnek, aprólékos munkával, nagy mesterségbeli tudással.

A legfiatalabb csoport a Kr. u. 5. század derekának jellegzetes nagyméretű kengyelfibulái, melyek a korszak legelőkelőbb barbár női sírjaiból ismertek. Ezüstalapra hajtogatott aranylemezeken a rendelkezésre álló gránátkövekből, üveglapokból több-kevesebb sikerrel igyekeznek szimmetrikus mintát kirakni. A részletek: filigrándrót, granuláció, kövek rekeszeinek kidolgozása már egyre romló kézművestechnikáról tanúskodnak (lásd. képünkön).

A már biztosan barbár területen levő műhelyben készült késői ékszerek egyik példája, a spiráldíszes fibulapár – forrás: MNM

Összességében nincs még egy ilyen összetételű és gazdagságú női ékszerlelet a kora középkori Kárpát-medencében, ami nemcsak szépségével nyűgöz le, de az általa felvetett, megválaszolandó kérdések izgalmasságával is.

A MNM Facebook-oldalán három kiválasztott ékszer egészen közelről is megnézhető!

Oroszlános fibula (Kr. u. 4. század), Szilágysomlyó

Kisméretű színarany fibula, (Kr. u. 4-5. század fordulója), Szilágysomlyó

Spiráldíszes, nagyméretű ruhakapcsolótű (Kr. u. 5. század középső harmada), Szilágysomlyó

Az eskükarika, és az egyik csésze 3D modellje további érdekességekkel szintén elérhető.

A szerző, Hajnal Zsuzsanna, a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Tárának munkatársa

Irodalom:
• Kiss Attila – Bernhard-Walcher, Alfred: Szilágysomlyó. A gepida királyok aranykincsei. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest 1999. május 14-október 3. Helikon, Budapest, 1999.
• Seipel, Wilfried hrsg.: Barbarenschmuck und Römergold. Der Schatz von Szilágysomlyó. Kunsthistorisches Museum Wien 2. März bis 2. mai 1999. Skira, Milánó-Bécs, 1999.
• Fettich Nándor: A szilágysomlyói második kincs. – Der zweite Schatz von Szilágysomlyó. Archaeologia Hungarica 8. Budapest, 1932.
• Pulszky Ferenc: A szilágysomlyói kincs. Archaeológiai Értesítő 9 (1889) 233-238.