Ha a 16–17. században zajló várostromokra gondolunk, az emberek jelentős részének Gárdonyi Géza Egri csillagok című regénye, illetve filmváltozatának képvilága jut az eszébe. A film ugyanakkor csak részben törekedett a kor ostromtechnikáinak a bemutatására, sok esetben eltérő képet nyújtott a valóságban alkalmazottaktól. Jelen írás célja a 16–17. századi várostromok ostromtechnikáinak bemutatása, kifejezetten az ostrom előkészítését és a támadás során alkalmazott technikák folyamatát, egymásra épülését mutatja be.
A Magyar Királyság déli, Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás idején létrehozott védelmi vonalát az oszmánok 1521-ben áttörték és megnyílt előttük az út az ország belseje felé. A mohácsi csata után terjeszkedésük megtorpant, ami Buda 1541-ben történt elfoglalása után kapott új lendületet. Seregeik a következő években az ország egykori központjának biztosítására sorra vezették a hadjáratokat, és egymás után foglalták el a magyar várakat egészen az 1568-ban megkötött drinápolyi békéig.
Az 1556-ban felállított Udvari Haditanács döntése értelmében az oszmánokat nem nyílt csatákban akarták megállítani, hanem az ország területén belül, várakból álló védelmi vonalak létrehozása mellett döntöttek.
A meglévő várak megerősítése mellett újabb erődítéseket is építettek. Udvarházakat, kolostorokat alakítottak át végvárrá és láttak el hadianyaggal, katonasággal.
Az így kialakult védelmi rendszerben török és magyar végvárak álltak egymással szemben, és védték a mögöttük lévő területet.
1568-at követően a tizenötéves, vagy másként hosszú háború (1591–1606), a harmincéves háború (1618–1648), illetve az 1657-ben Erdélyben, II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata által kiváltott eseményektől egészen a visszafoglaló háborút lezáró karlócai békéig (1699) találkozhatunk várostromokkal. A háborúkat lezáró békekötések elméletben nem tették lehetővé a várostromokat. Ezt a felek igyekeztek is betartani, és próbálkozásaik kimerültek abban, hogy a végvárak előtti mezőre, kertekre ütöttek rá.
Az ott lévő állatok elhajtása mellett a kint tartózkodó katonákat vagy családtagjaikat ölték meg, vagy ejtették foglyul. Olykor előfordult, hogy végvárakat is megtámadtak kisebb létszámú seregekkel, amelyek elsősorban a végvárakban szolgáló katonákból álltak. Az ilyen ostromok rövidek voltak, inkább rajtaütésszerű támadásnak tekinthetők. Általában megfelelő ostromeszközökkel sem rendelkeztek, és szinte kivétel nélkül sikertelenek voltak.
Milyen erőt képviseltek ezek a várak? A Magyar Királyságban a várépítkezések során – néhány jelentős vár kivételével – a védművek túlnyomó részét az építési anyag, megfelelő szakember hiánya, vagy a beszerzés távolsága miatt nem kőből építették, hanem fából és földből úgy, hogy azok az ágyúk tüzének is ellen tudtak állni. Ezek a védművek sokféle formában épültek: az egyszerű karókerítéstől egészen a földdel kitöltött, több sorban elhelyezkedő cölöpökből álló, fonott, esetenként vaskapcsokkal is összefogott, tetővel ellátott bástyáig. A faszerkezet védelme érdekében a falakat sárral fedték le. A védművek az idők során korszerűsödtek, így nagyobb védelmet biztosítottak a védőknek. Ezek a fa-föld szerkezetes védművek a korabeli ábrázolásokon is megjelentek. Habár a legtöbb esetben az ábrázolások nem hitelesek, de jól mutatják az alkalmazott technikát.
A várakban lévő katonaság létszáma csak néhány kiemelt vár esetében érte el, vagy haladta meg az ezer főt, a legtöbb végvárban néhány tíztől néhány száz főnyi katonaság tartózkodott, így ezek a kisebb létszámú végvárak nagy, több tízezer fős támadó seregnek nem tudtak ellenállni.
A várak ostroma csak a tavaszi áradások elvonulása után kezdődhetett,
ekkor kezdhették meg a felvonulást az ostromolni kívánt helyszínhez. Egy támadás összehangolt szervezőmunkát igényelt: össze kellett gyűjteni a katonaságot, biztosítani kellett a hadianyagot, szállítóeszközöket, valamennyi élelmiszert és csak utána tudtak elindulni. Ezért a tényleges ostromműveletekre júliusnál előbb ritkán kerülhetett sor, amely segítette a védekezést, a védőknek volt ideje felkészülni a támadásra.
Egy megtámadott vár minél tovább tartott ki, annál nagyobb esélyt adott a többi erősségnek a sikeres védekezésre, hiszen fogyott a hadakozásra rendelkezésre álló napok száma. Az ostromlott erődítmények védői számíthattak arra is, hogy felmentő sereg érkezik, amely enyhíteni tudja a várra nehezedő nyomást, vagy akár véget is vethet a támadásnak. Az ostromokat legkésőbb az őszi esőzések megérkezéséig, illetve a hidegebb idő beköszöntéig célszerű volt befejezni.
A törökök Kászim napja, azaz október 26-a után már téli szállásra vonultak, és nem folytatták a megkezdett ostromot sem.
Bár volt rá példa, hogy ezen időpontot követően is folytatták az ostromot, de ezek mindegyike sikertelen volt.
A kisebb, néhány tíztől néhány száz főből álló védővel rendelkező várak ostroma esetében általában nem volt szükség jelentős előkészületre.
Sokszor a közeledő sereg hírére elhagyták a várat és az üresen került az ellenség kezére.
Ez történt Szigetvár eleste után 1566 szeptemberében, amikor az erősség elfoglalásának hírére ostrom nélkül a törökök kezébe jutott a Somogy megyei várak jelentős része, így Babócsa, Berzence, Csurgó, Vízvár, Segesd, Szenyér, Szőcsény, Csákány, Marót, Marcali és Lak. Máskor már az is elég volt, ha megjelent az erősség falai alatt a nagy létszámú, ágyúkkal rendelkező ostromló sereg. A támadók felszólították a védőket a vár átadására, akik ha nem is azonnal, de néhány napon belül, szabad elvonulás fejében átadták a védelmükre bízott erősséget. Ezeknek a palánkváraknak békeidőben a kisebb portyázó csapatok feltartóztatása, mozgásuk jelentése volt a feladata, csupán a néhány ezer főből álló, ágyúkkal rosszul felszerelt sereg ellen védekeztek sikerrel, a nagy hadjáratok során nem tudtak ellenállást kifejteni.
A jól előkészített ostromot megelőzte a felderítés, melynek során információkat próbáltak gyűjteni a vár állapotáról, gyenge pontjairól, a védők létszámáról, az erősség fegyverzetéről és élelmiszerellátásáról.
A sikeres ostromhoz a támadóknak a tüzérség mellett jelentős számú gyalogsággal és lovassággal is rendelkeznie kellett. A támadó katonaság feladata nemcsak a vár vívása volt, hanem az esetlegesen érkező felmentő sereggel szemben is fel kellett venniük a harcot. Rendelkezniük kellett jelentős számú, nagy kaliberű falbontó ágyúval, a várból kitörők és az esetleges felmentő sereg ellen bevethető kisebb kaliberű tábori ágyúval, valamint a magas ívben lőni képes vetágyúkkal (mozsarak és Haubitzok), és az ezekhez szükséges lövedékekkel, puskaporral.
Ezek hiánya a vállalkozás sikerességét nagymértékben csökkentette. Az ostromlókat élelmiszerrel és állataikat takarmánnyal is jól el kellett látni.
A szabályos ostromok első lépése a támadó sereg védelmének kiépítése volt.
Először, ha számítani lehetett felmentő seregre, vagy hírül vették annak közeledtét, akkor az ostromlók a hátuk mögött árkokat, mellvédeket húztak, melyek biztosítására a környező stratégiai pontokon sáncerődöket építettek. A várral szemben is húztak árkokat és mellvédeket, amelyek az erősségből kitörő katonák ellen védtek, valamint ezek fedezékét kihasználva tudtak a vár védművei, illetve a kialakított ágyúállásaik közelébe eljutni.
Ha a várat vízzel teli várárok vette körül, akkor annak vizét elvezették, aztán az árkot fával, földdel feltöltötték, amíg a fal magasságát el nem érték.
Ez ellen az ostromlottak úgy védekeztek, hogy az árokba hordott fát igyekeztek felgyújtani.
A felállított ágyúütegek megkezdték a kiválasztott falrészek ágyúzását, ledöntését. E mellett az ágyúkkal igyekeztek a falaktól távol tartani a védőket, valamint a védők lövegeit is megpróbálták elhallgattatni. A mozsárágyúkat elsősorban bombázásra, valamint a sáncokban, falak mögött meghúzódó gyalogság ellen használták. Az ostromok során a fából készült védműveket igyekeztek felgyújtani, így gyöngítve meg azokat.
A falak ledöntésére, ha a talajviszonyok megengedték – nem volt ingoványos, vagy sziklás –, gyakran használtak aknákat. A falaktól távolabb kezdték el az aknafolyosó megépítését, hogy a várból ne vegyék azt észre. Vagy lejtősen vájták, amíg a fal alá értek, vagy kútszerűen leástak, majd a megfelelő mélység elérése után vízszintesen haladtak előre. Egy bástya alá érve két, ellentétes irányba mélyítettek tovább, végül elkészítették a lőporkamrákat. Ha sikeres volt az aknaásás és a robbantás, a ledőlt bástyafalon keresztül betörhettek az erősségbe.
Az ostrom utolsó fázisa egy általános roham, amely a védők megosztása érdekében akár 2-3 ponton is elindulhatott.
Többnyire jelentős ágyúzás előzte meg, amely során a roham útjában álló még megmaradt védműveket igyekeztek megsemmisíteni. Ennek befejezte után indultak meg a gyalogosok több hullámban. Ha nem sikerült azonnal áttörni a védelmen, akkor a kialakított résekbe igyekeztek befészkelni magukat, ahonnan aztán tüzérséggel megerősítve, újabb kísérleteket indíthattak mindaddig, amíg sikerült az erősség elfoglalása, vagy a védők megadták magukat.
A várfoglalás egy különleges esete a petárda segítségével végrehajtott, rajtaütésszerű várfoglalás. Ezek közül is talán az egyik legnevezetesebb Győr 1598. évi visszafoglalása, amikor március 28-án éjszaka a vár kapuját petárdával berobbantották és az így kialakult résen a keresztények benyomultak a várba, amelyet aztán hosszas kézitusa után sikerült elfoglalniuk.
A petárdás támadást már az előző évben, Tata elfoglalásakor is alkalmazták.
Akár sikeres volt egy ostrom, akár sikertelen, a támadások során a várak sérüléseit, illetve a sérült védműveket rövid időn belül újjá kellett építeni, hogy egy újabb ostrom esetén legyen esély a sikeres védekezésre. Ugyanakkor a fennmaradt adatokból látszik, hogy a várak helyreállítás sok esetben akár évekig is elhúzódhatott.
A szerző a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Tárának munkatársa
Irodalom
• Bagi Zoltán Péter: „Az mikor az vaspléhből csinált torony tetejére helyheztetett kakas megszólalna” Győr visszafoglalása 1598. március 28–29.
• Domokos György: Várépítészet és várharcászat Európában a XVI–XVII. században. Buda 1686. évi ostromának technikai elemzéséhez. Hadtörténeti Közlemények 33. (1986) 47–110.
• Sinkovics István: A török elleni védelem fő kérdései. Hadtörténeti Közlemények 13. (1966) 772–792.
• Szakály Ferenc: Hungaria eliberata. Budavár visszavétele és Magyarország felszabadítása a török uralom alól 1683–1718. Bp., 1986.
• Takáts Sándor: A magyar vár. Századok 41. (1907) 726–741., 815–837.
• Tolnai Gergely: Palánkvárak Magyarországon. Bp., 2011.
