Jonathan Biss, a világ vezető zenekaraival koncertező amerikai zongoraművész, oktató, zenei gondolkodó, korunk egyik legprominensebb Beethoven-interpretátora május 13-án és 14-én Beethoven IV. (G-dúr) zongoraversenyét és Mozart G-dúr zongoraversenyét szólaltatja meg a Zeneakadémián a Concerto Budapest szimfonikus zenekarral, Keller András vezényletével. A művésszel a Concerto Zeneházban Bojta Zsuzsanna beszélgetett.
– Hogy érzi magát a próba után?
– Bevallom, fáradtan. Tegnap érkeztem az Egyesült Államokból, hajnali fél kettőre értem csak a hotelbe, úgyhogy elég hosszú nap és rövid éjszaka van a hátam mögött, de bármennyire is fáradt vagyok, ha ilyen nagyszerű zenét játszhatok, mindig annyira magával ragadja a testem és a lelkem, hogy végül sokkal több energiám van, mint amit várnék magamtól.
– Mindkét zongoraversenyt próbálták ma?
– Igen. Meglehetősen szokatlan két különböző zongoraversenyt játszani egymást követő koncerteken, így különösen érdekessé vált a mai próbán számomra, hogy bár Beethoven és Mozart közel azonos időszakban munkálkodott – ráadásul a két zongoraverseny azonos hangnemben íródott -, a művek nyelvezete mégis hihetetlenül különböző. Az egyikről a másikra váltani egyetlen próba alatt szinte sokkolt engem. Persze jó értelemben.
– A mai próba után, ha egy gyors pillanatképet nézünk, melyik művet érzi magához közelebb?
– Érdekes, hogy pont ezt kérdezi, mivel nekem tényleg vannak Beethoven-, és vannak Mozart-időszakaim, de ma pont nem éreztem egyiket sem közelebb magamhoz. Zseniálisak ezek a művek. Ha Beethovent játszom, a zenéjének intenzitása gyakorlatilag elhiteti velem, hogy semmi más nem létezik rajta kívül. A mai próbán viszont a Mozart-zongoraversenyt Beethoven műve után játszottuk, és Mozart folytonos leleményessége, végtelen képzelete teljességgel ellenállhatatlannak bizonyult számomra. Egyszerűen nem tudom egyiket a másik elé helyezni.
– Hogyan fogalmazná meg az alapvető különbséget a két zeneszerző között?
– Beethoven idealista. Nem fogadja el a dolgokat úgy, ahogy vannak. Egy olyan világról ír, amelyet elképzel, amelyre vágyik. Ezt teljes intenzitással és odaadással teszi, briliáns zeneszerzői tehetséggel. Az akaratával hozza létre a zenét, melynek ereje hatalmasabb minden másnál. Mozart teljesen az ellentéte. Abszolút realista. Úgy látja a dolgokat, ahogy vannak.
Színházi zeneszerzőként Mozart megfigyeli és megmutatja a különböző emberi viselkedésmódokat. Pontosan meg tudja határozni az emberi érzések teljes skáláját – ahogy mérgesek vagyunk, aztán szerelmesek vagy bánatosak – sokszor egyetlen percen, vagy csupán néhány másodpercen belül. Ez Mozart. Ha Beethovennek van egy ötlete, nem adja fel, halálig üti egy kalapáccsal, Mozart ezzel szemben elképesztően gyorsan vált át az egyik dologról a másikra.
Ha Beethovent játszik az ember, hihetetlenül elkötelezettnek kell lenni, ha Mozartot, akkor pedig rettentően kell összpontosítani,
mert folyamatosan meglep minket valamivel.
– Ráadásul Mozart rendkívül játékos.
– Igen, ez ebben a zongoraversenyben is kiderül. A lassú tétel az egyik legkomolyabb, legmélyebb zene, amit valaha hallottam, és rögtön utána, a harmadik tételben már mást sem csinál, mint folyamatosan kikacsintgat ránk.
– Úgy tudom, ön rendkívül rajong Beethoven zenéjéért, hisz könyvet is írt róla. Mi az, ami annyira megfogja önt benne?
– Beethoven egy külön világ. A legtöbb alkotóművész rendkívül erős késztetést érez arra, hogy önmagát kifejezze, de nem hiszem, hogy valaha bárkiben olyan erős lett volna a kifejezési vágy, mint Beethovenben. Nála ez élet-halál kérdés. Az egyetlen dolog, ami igazán számít neki, ami kielégülést, beteljesedést hoz, aminek értelme van: a zeneszerzés.
– Ez miért olyan fontos önnek?
– Ha valaki ezt a művészi késztetést így ki tudja fejezni, az ember nem maga dönti el, hogy közel kerüljön hozzá. Beethoven egyszerűen magával ragad. Minden más zeneszerzőnél erősebb a vonzása. Nem mondom, hogy jobban szeretem, mint Mozartot, Schubertet, vagy akár Schumannt. De jobban kötődöm hozzá.
Beethovennek nemcsak arra van szüksége, hogy kifejezzen dolgokat, hanem arra is, hogy mi meghalljuk azt.
Ez a szükséglet az, ami annyira vad és kegyetlen benne.
– Nem ez az első alkalom, hogy a Concerto Budapesttel játszik. Milyen élményei vannak a zenekarral?
– Másfél éve Mozart C-dúr zongoraversenyét adtuk elő, ami egyszerűen varázslatos volt. Van egy különleges elkötelezettség, amit a zenekari tagokban érzek, amit az ember nem vehet alapnak minden esetben a zenekaroknál, hisz noha zenésznek lenni hivatás, de munka is egyben. Néha egyes zenekaroknál, ha bemegyek egy próbára, inkább érzem munkának, mint hivatásnak, mikor játszanak.
Itt mindig megtapasztalom, hogy a zenészek lehetnek bármilyen fáradtak, lehet mögöttük egy hosszú nap, hét vagy akár év is, a muzsikálás mindig számít, mindig fontos. És mindent, amijük van, beleteszik, odaadják az adott pillanatban. Ezt nagyon erősen érzem és értékelem is. A párbeszéd, amit szavak nélkül egymással folytatunk rejtélyesebb, de talán pontosabb is, mintha beszélnénk.
A zenének épp ez a különlegessége: amint szavakba akarod önteni, valami lényeges veszik el.
Általában nem szívesen beszélek a különböző kultúrák szerepéről, de itt most fontos elárulnom, hogy bár nem vagyok magyar, nem is beszélek magyarul, de anyai ágon a nagyszüleim magyarok voltak. Úgy nőttem fel, hogy magyar nyelvet hallgattam, és sok huszadik századi zenész, akiket leginkább csodálok, magyar származású, úgyhogy talán van egyfajta nehezen körülhatárolható kulturális kötődésem is a zenekarhoz. Óriási ajándék, hogy ilyen érzékeny, fantáziadús és fogékony zenészekkel muzsikálhatok együtt, mindezt egy olyan csodás karmesterrel, mint Keller András és egy olyan ideális helyszínen, mint a Zeneakadémia. Ennél tökéletesebb feltételeket nem is kívánhatnék a zenéléshez. Boldog vagyok, hogy itt lehetek.
