Február 25-én, hosszan tartó, súlyos betegség után, életének kilencvenegyedik évében elhunyt Rados Ferenc, Kossuth-díjas zongoraművész, hatalmas jelentőségű kamarazenész, egész muzsikusgenerációk meghatározó tanára. Pályáján a kezdetektől fontos szerepe jutott a tanításnak, róla egykori tanítványával, Keller Andrással, a Concerto Budapest Kossuth-díjas főzeneigazgatójával beszélgettünk.

– Hogyan került kapcsolatba Rados Ferenccel?

– Rados tanár úrnál 15 éves koromban kezdtem tanulni a Zeneakadémia fiatal tehetségek osztályában. Az első kamarazene óránkon Beethoven Esz-dúr hegedű-zongora szonátáját játszottam egy kivételes ifjú zongoraművésszel, Székely Istvánnal, és egy szempillantás alatt nyilvánvalóvá vált számomra, hogy fogalmam sincs a zenéről – hogy mi az, mire való, mi miért és hogyan történik. Rados tanár úr azonnal a nulla pontra juttatott el.

– Milyen volt ezt megélni?

– Lehetett volna ezt kemény vagy ijesztő tapasztalatként is értelmezni, de valójában csak a semmiből lehet valami újat felépíteni. Most, ötven év távlatából azt mondhatom: így kellett kezdődnie.

Egy azonban biztos: valamilyen módon rávezetett arra, hogy úgy tekintsek a zenei hangokra, mint csodálatos élőlényekre. Ezek az élőlények különbözőképpen viselkednek, kommunikálnak egymással, és így formálódnak a történeteik.

– Hogyan tanított?

– Rados tanár úr rendkívüli egyszerűséggel világította meg a lényeget és a lényegtelent. Soha nem mondta meg, hogyan kell valaminek lennie. Minden viszonylagos – a dolgok mindig kölcsönhatásban állnak egymással, akárcsak az előadók, amikor kamarazenét játszanak. A zenei struktúrák, a harmóniák, az előadók közötti kapcsolódás mind-mind változó, dinamikus rendszer részei. Feltárt előttünk egy csodálatos, titkos nyelvet – egy végtelen nyelvet –, és már az is hatalmas élmény volt, hogy ennek a nyelvnek a részesévé válhattunk. Talán csak apró dolgokat sikerült a tudásából elsajátítanom, de már ez is mérhetetlenül gazdagító volt.

Rados tanár úrhoz olyan élmények kötnek, amelyeket nehéz szavakkal visszaadni. Ami viszont biztos, hogy a Keller Quartet kimondhatatlanul sokat köszönhet neki. Fáradhatatlanul dolgozott velünk, napról napra figyelemmel kísérte a munkánkat, és mindaz, amit az 1990-es évek első felében tőle kaptunk – amikor igazán megalapoztuk a repertoárunkat és a szakmai tudásunkat –, pótolhatatlan értékkel bír. Az ő jelenléte, a folyamatos figyelme olyan légkört teremtett meg közöttünk, amit soha nem lehet eléggé megköszönni. Egyszerűen nélküle nem létezne a Keller Quartet.

Ez az életre szóló tudás, ez a fajta látásmód, amelyet tőle próbáltunk elsajátítani, számomra minden lényegét jelenti. Hogy méltó tanítványa voltam-e? Soha nem tudtam igazán megfelelni neki, soha nem voltam elég jó. De valószínűleg nem is kellett, mert ő nem az a fajta tanár volt, aki elismerő szavakkal halmozta el a növendékeit. Ha valami tetszett neki, legfeljebb ennyit mondott: „Na, ezt nagyjából értettem.”

És mégis – sok szempontból olyan volt számomra, mint egy apa. Volt egy időszak az életemben, amikor súlyos ízületi betegség kínozta a kezemet. Nem tudtam vonót húzni, sőt, szinte semmire sem voltam képes vele. Éveken át küzdöttem ezzel a bénító fájdalommal, miközben tele voltam koncertekkel, és ez rendkívül nyomasztó teher volt számomra. Ő azonban segített túljutni a pszichológiai mélypontokon.

– Mit jelentett valójában Rados Ferenc az ön számára?

– Sokkal több volt számomra, mint egy tanár. Ha gondjaim voltak, ha elakadtam, mindig őt hívtam fel. Persze ezt mindig szarkasztikus mosollyal fogadta, mert pontosan tudta, hogy arra vágyom, hogy azt mondja, amit hallani szeretnék. De erre sosem volt hajlandó, mindig a valósággal szembesített – legyen szó a játékomról vagy az életemről. Ez sokszor kemény volt, olykor fájdalmas vagy keserű érzésekkel járt – de ezeken túl, érezhettem a szeretetét és a törődését.

– Miért volt ez olyan nehéz?

– Ahhoz, hogy egy zenész elérhessen a művek lényegéig, túl kell emelkednie saját magán. Ez minden művész számára az egyik legnagyobb kihívás – igazán szembesülni önmagával. Egy hatalmas belső harc. Fájdalmas meglátni, hogy mit is csinálunk valójában, hogy hol tartunk, hogy mennyire kevés még az, amit tudunk. Enélkül viszont nincs előrelépés. Éppen ezért vagyok neki végtelenül hálás egész életemben, mert ő nem bánt velem kesztyűs kézzel, és pont ezért tudtam fejlődni.

– Rados Ferencet a magyar kamarazenei hagyományok egyik legnagyobb mestereként emlegetik. Ki viszi tovább ezeket a hagyományokat?

– A Zeneakadémián abban az időben olyan meghatározó emberekhez lehetett járni, mint Rados Ferenc, Kurtág György, Mihály András. Amíg ők ott tanítottak, a Zeneakadémia a csillagos égbolton tündökölt… Rados tanár úrnak rengeteg tanítványa volt. Ő volt az elmúlt évtizedek talán legnagyobb hatású kamarazenei mestere. A világ legnagyobb, leghíresebb művészeivel dolgozott rendszeresen, és a világon mindenhol nyomot hagyott. Olyan tudása és rálátása volt a zenére, amit nem lehet szavakkal jól kifejezni.

– Hogyan tudná megfogalmazni a tanítását?

–  Valahogy mindig rátapintott a gyengéinkre, olykor démoni kacajok között leplezte le a kis művészi hazugságainkat. Belénk látott, mint egy lézer, és sokszor megsemmisültünk ettől. De végül rá tudott vezetni az igaz útra. Ő egy olyan tükör, amelyben nem lehet elködösíteni a valóságot.

Amit ő tanított, az sokkal több volt technikai útmutatásnál. A zenét élő organizmusként kezelte – ahol a hangok önálló lényekként viselkednek, kapcsolódnak, egymásra hatnak. Semmi sem abszolút, minden viszonylagos: egy forte vagy egy piano is mindig attól függ, mi előzi meg, mi követi. Minden zenei történés egy adott pillanat konstellációjából születik meg.

De talán még ennél is fontosabb volt az érzelmekhez való hozzáállása. Nála a zenei kifejezés soha nem személyes indulatokból fakadt, hanem a zene belső természetéből. Az érzelmek nem az előadó egyéni érzelmeiként jelentek meg, hanem a zene önmagában hordozta és hozta létre őket. Paradox módon éppen ettől vált rendkívül személyessé.

– Mit jelentett ez a gyakorlatban?

– Amikor először blattoltam vele Bartók 1. hegedű-zongora szonátáját, olyan volt, mintha megtanított volna vízen járni. Mindenki tudja, hogy ez a darab elképesztően nehéz, ő mégis olyan módon játszotta a zongoraszólamot, hogy egyszerűen nem is volt lehetőségem rosszul játszani mellette. Úgy tárta fel Bartók világát, ahogyan azt soha nem láttam korábban. Világította előttem az utat, nekem csak menni kellett Vele.

És ez nem egyszeri eset volt. Amikor vele játszottam – legyen szó szonátákról, kamaradarabokról vagy bármiről –, mindig egy leírhatatlan élmény volt. Amikor később elkezdtem építeni a Concerto Budapestet, figyelte, hogyan csinálom. Akkor is ott volt. Segített, tanácsot adott, végig kísérte az utamat.

– Emberileg milyen volt a viszonyuk?

– Mindig hozzá fordultam a problémáimmal. Azt hittem, hogy majd megoldja helyettem, de mindig kiderült, hogy nekem kell megoldanom őket, ő legfeljebb rávezetett, hogy már megint mit csináltam rosszul. Hol magázódtunk, hol tegeződtünk. Ha kicsit gyengédebb volt, akkor tegezett, de néha éppen gyengédségből magázott. Rados soha nem mutatta ki nyíltan az érzelmeit, mégis mindannyiunk számára egy kicsit apafigura volt. Minden zenész, aki kapcsolatba került vele, úgy érezte, hogy előtte megmutathatja magát – őszintén, minden álarc és szerep nélkül. Nem volt szükség titkokra, manírokra, sem arra a viselkedésre, amit egyébként a világ elvárna tőlünk. Furcsa módon, vele jól lehetett hallgatni is. Sokat utaztunk együtt, mentünk autóval ide-oda, és vele néha a csend is nagyon jó volt.

Van egy élményem, amit soha nem felejtek el. Egyszer Prussia-Cove-ban bandukoltunk fel a hegyoldalon, és mondtam neki: „Tanár úr, annyira komolyan dolgozom, annyira próbálom… mit tegyek még, hogy jobb legyek?” Ez már az az időszak volt, amikor elismert művész voltam, tanítottam, koncerteztem. Erre ő rám nézett és azt mondta: „Kövesd a hangokat!”

– Ez mit jelentett?

– Megértettem, hogy nincs vége az alázatos tanulásnak. A zene szolgálata az előadó felelőssége. Nincs recept arra, hogy valami mitől lesz jó, de egy biztos: minden pillanatban készen kell állnunk arra, hogy őszintén alkossunk, és közben mégis háttérben maradjunk.

Rados tanítványai soha nem használták a zenét arra, hogy önmagukat mutogassák. Az ő növendékei a művet próbálták előadni, nem pedig magukat a művön keresztül. Az előadóművészeknek két fajtája van: az egyik azért játszik el egy darabot, hogy megmutassa, ő milyen nagyszerű, a másik azért, hogy a közönség ráébredjen, milyen nagyszerű maga a mű.

– Ebben a második típusban hogyan tud megjelenni mégis a személyesség?

– A művész mindig beleteszi magát az előadásba. De a személye nem írhatja felül a szerző gondolatait. Nem használhatja fel a zenét saját céljaira, nem tolhatja magát előtérbe. Rados számára rendkívül fontos volt, hogy az előadó szolgálja a művet. Tanítása szerint nem az a dolgunk, hogy előadjuk, „szerintünk milyen” a darab. A dolgunk az, hogy megértsük, ráérezzünk, és a mű igazságát közvetítsük. Ez nem véleményformálás. Aki önmagát adja elő, az valójában csak a saját véleményét játssza el a közönségnek. Aki pedig hajlandó alárendelni magát a műnek, az nem elveszíti a személyiségét, hanem megtalálhatja igazi önmagát a zenében. Rados Ferenc ezt hagyta ránk örökül.

– Hogyan gondol most Rados tanár úrra?

– Nagyon szeretnék megfelelni Neki. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék arra: „Itt kb. mit is mondana?” Ő bennem az örök kétely. Ez a kétely sarkall a szüntelen figyelemre és munkára.