Pierre-Laurent Aimard a napokban Budapestre érkezett, hogy február 14-én és 15-én a Concerto Budapesttel koncertezzen a Zeneakadémián és mesterkurzust tartson a fiatal magyar tehetségeknek a Concerto Mesteriskola keretében. A francia zongoraművésszel élettörténetéről, a színpadi rizikóvállalásról, a magyar zene iránti rajongásáról és jövőbeni terveiről beszélgettünk.

- hirdetés -

– Hogyan zajlott a próba?

– Nagyon természetesen, mély zenei összhangban.

– Mesélne egy kicsit erről a műről? Nem gyakran játsszák.

– Dvořák g-moll zongoraversenye lenyűgözően költői és friss, rendkívül eredeti alkotás. Még ha a szerkezete a korszak tipikus formavilágát követi is, a zenei ötletek és a zongora-zenekar kapcsolata teljesen egyedi. A zongora nem csupán kísér, hanem a teljes zenei szövet szerves részét alkotja. Az egyes hangszerekre írt részek is rendkívül sajátosak. Ez egy olyan darab, amelyben a szólista és a zenekar egyenrangú felek, és ez a dinamikus kapcsolat teszi igazán különlegessé. Nagyon szeretem ezt a művet.

– Jól ismeri a zenekart, hiszen két éve Nagy-Britanniában turnézott velük.

– Igen, 2023 szeptemberében Bartók 3. zongoraversenyével turnéztunk a Concerto Budapesttel, korábban, 2020-ban pedig Brahms 2. zongoraversenyét is játszottam velük a Müpában.

– Mik a tapasztalatai?

– Nagyon szeretem, ahogy zenélnek. Számukra minden a zenéről szól, nincs semmi mesterkéltség. A zenekar és András egyaránt mindent megtesznek, hogy a zene a lehető legjobban kibontakozzon.

– Beszélne egy kicsit arról, hogyan lett zongorista?

– Természetesen. Már egészen kisgyermekként mélyen megérintett a zene. Emlékszem, egyszer ellátogattam a nagybátyámhoz, akinek rengeteg hangszere volt otthon, hiszen egy mandolin-zenekart vezetett a Savoyban. Ott állt egy zongora is. Három hangot ütöttem le rajta: egy magasat, egyet a középregiszterben és egy mélyet. Az élmény teljesen magával ragadott. Megkértem a szüleimet, hadd kezdjek zongorázni, és mivel nagyszerű szülők voltak, minden támogatást megadtak nekem. Így a zongora az életünk központi részévé vált.

Pierre-Laurent Aimard – fotó: Julia Wesely

– Vannak emlékezetes tanárai?

– Igen. Az első zongoratanárnőm nem zongorista, hanem fuvolista volt, emellett orgonált és zenét szerzett avantgárd színházak számára. Rendkívül intelligens, nyitott, különleges ember volt, aki széles művészeti látókörrel gazdagított engem. Az órák nem csupán zongorajátékból álltak; kamaráztunk, rengeteg kottát és felvételt hozott, hogy bővítse a zenei ismereteimet, beleértve a modern zenét is. Az átfogó kulturális alapra építve nagyon szervezetten és következetesen dolgoztunk.

– Hol tanított ez a tanárnő? Zeneiskolában?

– Nem, ő a szüleim barátainak lánya volt, és a szüleim nem a hírneve, hanem a személyisége miatt választották őt. Érdekesség, hogy én voltam az első tanítványa.

– Talán miatta is kötődik annyira a kortárs zenéhez?

– Természetesen, ebben is lehet igazság, bár később voltak tanítványai, akiket nem ragadott magával ennyire ez a világ. Az oktatásnak azonban vitathatatlanul nagy szerepe volt ebben. Már gyerekként különös érdeklődést mutattam a kortárs zene iránt. Amikor operákra vagy koncertekre jártunk a szüleimmel, engem általában a kortárs darabok fogtak meg leginkább. Éreztem bennük valami sürgetőt, valami újat, hiszen ezek a zeneművek olyan emberek kezei közül kerültek ki, akik ugyanabban a világban élnek, mint mi. Elsők között hallhattuk ezeket a műveket, és ez hatalmas inspirációt adott nekem.

Ahogy zenész lettem, észrevettem, hogy klasszikus zenében a mainstream repertoárnak óriási tér jut, míg az új zene alig kap lehetőséget. Akkoriban kevés előadó vállalkozott arra, hogy ezeket a műveket játssza, így számomra egyértelmű volt, hogy ebben szeretnék kiteljesedni.

– Vannak kedvenc kortárs szerzői?

– Természetesen, de előadóként ez számomra magánügy. A legfontosabb, hogy a zeneszerzőket a lehető legjobban szolgáljam. Olyan szerzők műveit játszom, akikben hiszek, és akikről úgy érzem, hogy hitelesen tudom közvetíteni a zenéjüket. Ha egy mű nem áll közel hozzám, vagy úgy érzem, nem tudnám megfelelően tolmácsolni, akkor inkább másra hagyom. Fontos, hogy ne játsszunk el bármit csupán a repertoár szélesítése kedvéért – a művészi hitelesség és a tudatos választás elengedhetetlen.

– Úgy hallottam, hogy a magyar zenéhez különös kapcsolat fűzi.

– Igen, ennek kezdetben személyes oka volt. Egy magyar fuvolistával éltem együtt három évig, ő hozott el Budapestre és mutatott be rengeteg magyar zenésznek. Így ismertem meg Kurtág Györgyöt, Simon Albertet, Jeneyt, Vidovszkyt és sok más kiváló művészt. Akkor fedeztem fel Kurtág zenéjét is, aki azóta központi szereplője lett zenei életemnek. Erős vonzalmat éreztem a magyar zene iránt – ez ízlés kérdése, de számomra sokkal vonzóbb volt, mint más közép- vagy kelet-európai országok zenéi. Ahogy egyre mélyebbre merültem a magyar zenében, elkezdtem magyarul tanulni, hogy még jobban megértsem a kultúráját.

– Ligetit is személyesen ismerte?

– Igen. Ő kezdetben nem sok zongoradarabot komponált, de ez idővel megváltozott.

– Ön miatt?

– Nem miattam, de igen, egy idő után számomra is írt darabokat. Húsz éven át követtem őt, és folyamatosan dolgoztam vele. Közösen rögzítettük zongorára írt műveit az ő művészeti vezetésével. Ez egy nagyon hosszú, mély és inspiráló együttműködés volt. Kurtág zenéjét közel fél évszázada játszom, és Bartók szintén rendkívül fontos számomra. Mindketten meghatározó alakjai az életemnek.

– Most Bartók 2. hegedű-zongora szonátáját fogják játszani. Próbáltak már Andrással?

– Igen, tegnap megkezdtük a próbákat. Keller Andrással Bartókot játszani kiváltság. Az egyik legnagyobb szerencse, ami egy zenészt érhet. Annyira mélyen érti és szereti Bartók zenéjét, hogy ez az együttműködés igen inspiráló és különleges számomra.

Pierre-Laurent Aimard és a Concerto Budapest – fotó: Mudra László

– Ő maga azt nyilatkozta nemrég, hogy ez a mű hihetetlenül összetett és technikailag is rendkívül nehéz.

– Abszolút így van.

– Amikor Önök egy ilyen nehéz kamaradarabot játszanak, hogyan oldják meg a felkészülést, ha kevés próbára van lehetőség? Nem érzi kockázatosnak? Tart ettől a koncerttől?

– Az élet maga is tele van kockázattal. Nem lehet mindent bebiztosítani. Minden egyes hangra nem adhatunk garanciát. A színpad a kérdőjelek és a rizikóvállalás helyszíne – éppen ettől izgalmas. A folyamatos, mélyről jövő megkérdőjelezés az, ami előrevisz bennünket. Ezért járunk koncertre, színházba vagy táncelőadásra.

Bár a technológia ma már szinte mindent elérhetővé tesz otthonról is, az embereknek továbbra is szükségük van a közvetlen művészi élményre, arra az élő kapcsolódásra, amelyet egy koncert vagy előadás nyújthat.

– A másik mű, amiben játszik, Schönberg kamaraszimfóniája. Ismerte ezt a darabot?

– Jól ismerem, néhányszor játszottam már, de rengeteget hallgattam is, különösen Pierre Boulez vezetésével, aki karmesterként egyik emblematikus darabjaként kezelte, annyira szerette ezt a művet. Amikor az Ensemble de Contemporain tagja lettem, gyakran eljártam olyan próbákra, ahol nem kellett játszanom, de vittem a kottámat, tanulmányoztam a darabot, hallgattam és figyeltem a próbafolyamatot. Egyszerre volt szórakozás és tanulás.

– Tegnap mesterkurzust tartott nálunk. Az volt a benyomásom, hogy nagyon szeret tanítani.

– Jól látta.  Úgy hiszem, a tanítás rendkívül fontos. Meg kell osztanunk a tapasztalatainkat a fiatalabb generációkkal, ahogy mi is tanultunk a mestereinktől. Számomra lényeges, hogy egy darabot a lehető legmélyebben megértessünk, eljussunk a szívéig, ez hihetetlenül gazdagító élmény. Teljesen más folyamat, mint egy előadás vagy akár a művek tanulmányozása. Ha látom, hogy egy növendék megérti, amit mondok, és ennek hatására változik a játéka, az bizonyítja számomra, hogy érdemes ezt csinálni, mert működik az átadott gondolat.

– Mit gondolt a négy növendékről?

– Igazán élveztem a közös munkát. Mindannyian különböző személyiségek voltak, magabiztosan kezelték a zongorát, kiválóan felkészültek, és azonnal reagáltak minden észrevételemre. Tanárként mi mást kívánhatnék még?

– Milyen következő projektjei vannak?

– Három nagy projekten dolgozom jelenleg. Az első Kurtág Játékok című lemezének kiadása, amely két hónap múlva jelenik meg. Ez egy átfogó válogatás, amelyet az ő művészeti vezetésével rögzítettem. Óriási vállalkozás, talán az egyik legnagyobb az életemben, hiszen rendkívül fontos számomra, hogy egy alkotóművész munkáját minél hitelesebben közvetítsem.

A második projekt idén, 2025-ben valósul meg, amikor Boulez 100. születésnapját ünnepeljük. Ő már nincs közöttünk, de sok időt töltöttem vele, rengeteget dolgoztunk együtt. Úgy gondolom, előadóként hatalmas felelősségünk, hogy életben tartsuk azokat a műveket, amelyek nem a mainstream repertoár részei. Ennek jegyében 23 koncertet fogok adni az ő műveiből, és minden esetben a közönséghez igazítom a programot, hogy a megfelelő kontextusban mutassam be ezeket a darabokat.

A harmadik projektem az alkotás témájához fűződik. Az előadóknak nemcsak követniük, hanem provokálniuk és szolgálniuk is kell az új művészetet. Júniusban és az év hátralévő részében George Benjaminnel egy új négykezes művet hozunk létre. Eredetileg nem négykezes lett volna, de amikor ő ezt felvetette, rögtön jó ötletnek tartottam. A négykezes hihetetlen lehetőségeket nyit meg, ahogy azt Schubertnél is láthattuk. Mivel George maga is zongorista, biztos vagyok benne, hogy rendkívül izgalmas darab születik majd.