Talán. Lehetséges. Van rá esély, hogy hányatott sorsú Very British sorozatunk végre boldog végkifejlethez érjen. A Müpamozi brit szatírákat felvonultató filmsorozata 2019 őszén indult. Azóta sok víz lefolyt különféle folyókon. Közben volt járvány, Brexit, s hamarosan már a brit rendszámok betűjele is GB-ről UK-ra változik. De a brit szatíra remélhetőleg mindezen megpróbáltatások ellenére nem adja meg magát.
Itt van például Edgar Wright. Keményen dolgozott az elmúlt évben. Években. Őszre várható új filmje, amely időutazás – a ’60-as évekbe. Érdemes előtte megnézni 2013-as filmjét. A Világvége is időutazós film a maga módján, hiszen az ifjúkoruk helyszínére visszatérő barátok személyes, cseppet nosztalgikus kiruccanásuk közben egyszerre csak belepottyannak egy feltételezhető jövőbe, egy gonosz kis disztópiába. De ne lepődjünk meg: szatíra nincs fantasztikum, felnagyítás nélkül. Egyébként a rendező éppen most dolgozik egy igazi disztópián, amely tervei szerint a távoli jövőbe – 2025-be – repít majd bennünket. Amúgy meg – sejtjük! – Edgar Wright állandóan a jelenről beszél. A hétköznapi elzombulásról. Amikor lassan már nem is vesszük észre, hogy a világunk elvadult, és mi önként, dalolva mondunk le megváltoztatásának lehetőségéről.
Tavaly, amikor Terry Jones meghalt, világos volt, hogy nem halt meg. Feltehetőleg csak visszavonult egy kis időre. Nyilvánvaló, hogy a Gyalog-galopp, a Brian élete, Az élet értelme és más emelkedett művek rendezője csak úgy nem tűnhet el a világból. Monty Python Repülő Cirkuszáról nem is szólva, amelynek Terry Jones egyik alapítója és pillére volt. Márpedig, ha brit szatíráról beszélünk, erről az 1969-ben képernyőre került sorozatról nem feledkezhetünk meg. A Monty Python ízlés dolga. Van, aki rajong érte, van, aki könyökideg-zsibbadást kap tőle. A brit – és talán nem csak a brit – szatírára viszont rendkívüli módon hatott.
Az 1960-as évek egyik megrázó élménye volt a nyugati világ számára a média mindenhatóvá válása. Terry Jones és bűnsegédi bűnrészesei azonban nem pusztán kritikusai voltak ennek a mindenhatóságnak: megmutatták totális abszurditását. Egy olyan világot jelenítettek meg, amelyben az emberek megtanultak tévéül beszélni és viselkedni, amelyben maga az élet alakul át egyfajta tévés valóságshow-vá. Vicc? Úgy is értelmezhetjük. De úgy is, hogy az élet, a világmindenség meg minden értelmének rekeszizomszaggató keresése. Terry Jones filmjei fölöttébb filozofikusak, gyakorta elmélkednek arról, miként vagyunk bezárva saját hiedelmeinkbe, téveszméinkbe, hogy szabad-e a mi akaratunk vagy saját magunk barkácsolta elmebéklyóink meghittségét élvezzük, amíg világ a világ. Utolsó egész estés játékfilmje, a Megtehetek bármit (2015) tökéletesen illeszkedik ebbe a gondolatmenetbe. Biblikus, apokaliptikus és kisszerű: találtatik-e egy igaz ember, akinek a kedvéért a világvége (egyelőre) elmarad?
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
A sorozat záródarabja Guy Ritchie filmje, az Úriemberek. Ritchie a mai brit film egyik legizgalmasabb figurája. Egyszerre elismert és kárhoztatott. Érthető, hiszen legalább két Guy Ritchie létezik. Az egyiket imádják a kritikusok, hiszen A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső vagy a Blöff stílust, újfajta filmnyelvet teremtett. A másik Ritchie-t – Sherlock Holmes, Arthur király, Aladdin – már nem annyira kedvelik. Érthető. A legutóbbi időkig erős volt az a hagyomány, hogy a filmkritikust a mozipénztárba becsilingelő pénz mennyisége fordított arányban befolyásolta a film iránti vonzalmát illetően. (Kétségtelen, hogy mostanság, amikor Digitáliában bloggerek, vloggerek és influenszerek a megmondók, változóban vannak a dolgok.)
Az egyik Ritchie hihetetlenül erős, izgalmas és mulatságos karaktereket teremt. Kicsit tocsog a vérben. Ellenállhatatlanul vicces a párbeszéd, és mindenki mindenkit átver. És semmi finomkodás! Na, ilyen az igazi „ricsiség”! Talán ezért hozta zavarba az Úriemberek Ritchie legelszántabb híveit is. Mert az erős karakterek megvannak ugyan, és a tocsogásról sem kell lemondanunk, ez alkalommal feljebb pozícionálta a mindenféle bunyósokat és gengsztereket. Ja, és többfedelűvé tette a történetet. Tehát: míg korábban az átverések, cselek és blöffök szinte követhetetlen kacskaringói a játszó személyek világán belül maradtak, ez alkalommal megjelenik egy „forgatókönyv”, amely a nézőt olykor kicibálja a csetepatéból, hogy egy másik nézőpontból is szemügyre vehesse azt a világot, ahol a csőcselék szétválaszthatatlanul keveredik a társadalmi elittel.
Szóval itt a sorozat vége. A brit szatírák fél évszázadát barangoltuk át. És micsoda fél évszázadot! A filmes új hullámok korától eljutottunk a jelenbe, hogy szembesüljünk vele: „Nehéz szatírát írni” – ahogy Gádor Béla mondta. Vagy épp ellenkezőleg: „Nehéz nem szatírát írni” – ahogy Hamvas Béla mondta. De akár így, akár úgy, a szatíra arra késztet bennünket, hogy meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól. Ha még lehetséges.
A filmeket szeptember 27-én, október 11-én és 25-én vetítik.
