Parádés, XL-es műsorral köszönti a tavaszt a Müpa jazzfesztiválja, a Jazztavasz: ausztrál énekes-zongorista, német bigband, amerikai kvartett és francia-dominikai énekesnő lép fel, és mindegyikük hozzátesz valami egyénit a megunhatatlan amerikai jazz-örökzöldekhez.
A klasszikussá nemesedett jazzlemezek között is kitüntetett helyet foglal el a Night Train, az Oscar Peterson trió 1962 végén felvett albuma. Csak egyetlenegy szám szerepelt erről egy válogatáslemezen, ez az egy azonban eldöntötte a kilencéves melbourne-i iskolás lány, Sarah McKenzie sorsát. Zongoratanára igencsak meg volt vele elégedve, és javasolta, hogy ismerkedjen meg a jazzel. Peterson száma annyira megbabonázta, hogy a zeneszerzés után a jazz-zongorázás csínját-bínját is elsajátította, tanulmányait a legmagasabb szinten, a bostoni Berklee College of Music falai között fejezve be. Már ezt megelőzőn elnyerte lemezeivel (Don’t Tempt Me, Close Your Eyes) az ausztrál zeneipar legnagyobb elismeréseit.
A zongoránál ülve énekelni is: ez az első pillanattól kezdve magától értődő volt a sokoldalú McKenzie számára, aki az amerikai tanulóévek után Párizsban, majd Londonban telepedett le. De családközpontú, ragaszkodó egyéniség lévén a honvágy ezalatt is sokat gyötörte. Ha már így alakult, akkor lelkének titkait dalokban osztotta meg szép számú rajongójával, a Secrets of My Heart számainak többsége ugyanis már saját kompozíció, ráadásul a szöveget is McKenzie írja. Persze dalainak stílusa szervesen illeszkedik az ismert repertoárba: That’s it, I Quit címmel sikeressé vált számát akár Cole Porter is írhatta volna.
Sok éve állandó vendégszólista McKenzie különböző zenekaraiban az egy évtizede Koppenhágában élő magyar tenorszaxofonos, Bolla Gábor, aki kérdésünkre elmondta, hogy az énekesnő zenekarának vezetője kereste meg a felkéréssel. Először egy nagyobb, három fúvóssal felálló projektben vett részt, de azóta gyakran szerepel nyugat-európai fesztiválokon, hangversenyeken egyetlen fúvós szólistaként is. Tiszta jazz, szellemes saját számokkal, mondja Bolla Sarah McKenzie világáról, ebben a zenekarban nem kell kompromisszumokat kötni, miközben az énekesnő nagyszerűen vegyíti a latin és más zenei hatásokat. Az is sokat elmond McKenzieről, teszi hozzá, hogy még a fúvós zenekari szólamok hangszereléseit is maga készíti.
Sarah McKenzie egyik kedvenc örökzöldjének címével (Beautiful Friendship) is lehetne jellemezni az amerikai szaxofonos legenda, Bob Mintzer és a kölni tartományi rádió big bandjének kapcsolatát. Mintzer nagyzenekari hangszerelései évtizedek óta minden valamirevaló jazziskolában tananyagként szerepelnek. Már a Buddy Rich és a Thad Jones—Mel Lewis Big Bandekben is szerepelt tenorszaxofonosként, a közszolgálati rádió, a WDR nagyzenekarával pedig 1986 óta dolgozik. Művészeti vezetőként 2016 óta áll velük szorosabb kapcsolatban, szerződését 2024-ig meg is hosszabbították.
Mintzernek van egy másik élete is: a Yellowjackets nevű szupergroup tagja. Ez a szász darázs nevű faj amerikai elnevezése, de sárga zakót viselt az együttes alapítása idején még a tőzsdén az alkuszok egy csoportja is. Russell Ferrante, Jimmy Haslip és Ricky Lawson alapította a formációt negyven évvel ezelőtt. Robben Ford gitáros kiválásával kollektív nevet kerestek, de nem jutott jobb eszükbe, vallották be később ők maguk. Bár a tagság sokszor cserélődött, Mintzer 1990-es csatlakozása után a szaxofonpultnál nem történt változás. Csak idő kérdése volt, hogy Mintzer egy színpadra állítsa a kölni nagyzenekart és az amerikai fusion kvartettet, ez végül három éve következett be a Jacket XL címmel megjelentetett lemezen. Az eredmény Mintzert dicséri, aki mesterien gondoskodott arról, hogy a kvartett és a big band közti egyensúly úgy maradjon meg, hogy mindkét zenekar erényei maradéktalanul érvényesüljenek.
Ha McKenzie a kifinomult és tartózkodó, de ellenállhatatlan lüktetésű szving zongoristája és énekese, akkor Cyrille Aimée a kirobbanó, ösztönös és spontán énekesnő. Olyan elképesztő invencióval improvizál, hogy minden bizonnyal sikerül majd felzárkóznia az újabban feltűnt, már világhírnévre szert tett énekesnők, Jazzmeia Horn és Cécile McLorin Salvant mellé. Már TED-előadásra is felkérték a rögtönzésről.
Tizennyolc évesen hozta meg élete egyik fontos döntését: egy francia tévés tehetségkutatóban az elődöntőig jutott, és rendkívül szigorú, de hosszú távú szerződést tettek elé. Elhárította, tanulni akart. El is jutott New Yorkba, ahol a jazzklubokban ismertségre és barátokra talált — köztük a francia Michael Valeanu gitárosra —, a versenyeken pedig hírnévre tett szert. Megnyerte a Montreux-i Jazzfesztivál Énekversenyét 2007-ben, majd a Sarah Vaughan Nemzetközi Jazzénekversenyt 2012-ben. Aki látta Aimée-t színpadon énekelni, és megfigyelte, hogyan kíséri mozgással a zenét — akár még a bőgőszólót is —, nem csodálkozhat azon, hogy egy Stephen Sondheim-esten színésznőként is szerepelt már, miközben a neves szerző dalaiból lemezt is megjelentetett. Sodró erejű scattelésének köszönhetően szerepelt a karanténidőszak nagy felfedezettje, Emmet Cohen házi koncertjein, saját koncertlemeze is megjelent, de jól áll neki az intim zongorakíséret vagy az ének-gitár duó is — legutóbbi lemeze is ilyen, csupa örökzöld.
