A Müpa Filmklub Federico Fellini elvarázsolt világa című sorozata november 7-én a Rómával folytatódik. Ezt követően, november 21-én az Amarcordot tekintheti meg a közönség. December 5-én a Casanovát, december 19-én pedig a Zenekari próbát tűzte műsorára a Müpamozi.
Woody Allen 1977-es filmjében, az Annie Hallban van egy fölöttébb mulatságos jelenet. Miközben a főhős, Alvy Singer (Woody Allen) sorban áll a moziban, a háta mögött egy kellemetlenül tudálékos pasas Fellini filmjeit értékeli — hogy verbálisan lenyűgözze a barátnőjét. Csajozós duma. Az azért kiderül belőle, hogy a férfi a nemrég látott Casanova fényében még mindig az 1954-es Országútont tartja a legtöbbre. Nehéz ügy. A szerzői filmesek ugyanis minden más emberhez hasonlóan változnak. És változik a filmnyelvük is, amelyen megszólalnak. Gelsomina története még értelmezhető megindító kisregényként, de Fellini ezt követő filmjei már sokkal inkább novellafüzérek. A történeteket egyre jobban átszövik a töredezett, átírt, újraértelmeztt emlékek és az álmok.
Változnak a képek is. Fellini, aki remek karikaturista volt, változatlanul hű marad a túlrajzolt figurákhoz, imádja az őrült kosztümöket, a testi hibákat, de egyre erősödik filmjeiben a jelentéseket hordozó hátterek használata. Költséges szórakozás, hiszen akkoriban a filmeket még nem zöld háttér előtt forgatták, hogy a látvány végül egy számítógép képernyőjén nyerje el végső formáját. Meg kellett építeni a díszleteket. A hetvenes években Fellini filmjeiben éppen ezek a díszletfalak hoznak be valami újat a rendező világába.
Róma
Már az 1969-es Fellini: Satyricon több jelenete is a falfestmények/falfirkák előterében játszódik, de a beszélő hátterek a hetvenes években válnak meghatározóvá. Itt van például a Fellini: Róma (1972). A varieté vetített háttérképei egy kor, egy kultúra eszményeit skiccelik fel hihetetlen tömörséggel. Nem is beszélve a metróépítés epizódjáról, a föld alatt meglelt falfestmények rejtett terméről, ahová betör a jelen levegője.
Amarcord
Bár az Amarcord (1973) itt-ott kisrealista történetnek tűnik, a háttérben a falragaszok, plakátok és transzparensek történeteket bontanak ki. De oda kell figyelnünk a Rex óceánjárónak, Mussolini büszkeségének megjelenésére is. Az egyik fontos képi elem a tenger megkonstruálása. A hatalmas hajó felbukkanására várakozó bárkák fóliatengeren lebegnek. Ugyanez a műanyag fóliából teremtett kamutenger jelenik majd meg a Fellini: Casanovában (1976), aztán később az És a hajó megy (1983) című filmjében is. A rendező nem törekszik arra, hogy leplezze a víz álságát. Mint ahogy a várva várt óriáshajó sem más, mint egy festett díszlet.
Hogy ezt miként kell értelmeznünk? Szerencsére erre nincs szabály. Minden nézőnek, kritikusnak és egyéb filmbubusnak jogában áll a maga módján értelmezni. Biztosan lesz, aki úgy gondolja, ez valamiféle önleleplezés: Fellini bevallja, hogy ez film/mű, nem pedig a való világ. De az is lehet, hogy elmélkedés az álmok és emlékek természetéről. Még az is megfordulhat a fejünkben, hogy a rendező a világ hamisságáról elmélkedik.
Casanova
Az viszont tagadhatatlan, hogy a festett világ leginkább a Casanovában üli torát. Őrületes pénzbe került, hiszen ezt a festett világot meg kellett festeni. 600 paróka. 1000 jelmez, közel kétszáz szereplő… A díszletekről, a festett falakról nem is szólva. Ráadásul ezek a falfestmények sokszor a trompe-l’œil eljárásával készültek — becsapják a szemünket, optikailag új, a valóságban nem létező tereket nyitnak meg. Az elképesztő ruhák, parókák és fejfedők álcák, és furcsa módon még a leplek alól előbukkanó emberi testek sem tűnnek valóságosnak. A filmben sorakozó párzásoknak semmi közük a szeretkezéshez, az egymáshoz sodródó szereplők nem kötődnek egymáshoz, nincsenek érzelmek, legföljebb keserves szerepjátékok. Ha valaki a valóságot keresné benne, legföljebb Giacomo Casanova önéletírásáig juthat el, ebből viszont a néző már szinte semmit sem hisz el, hiszen a történet hőse, az önéletírás szerzője kalandor, szélhámos. Az önéletírás pedig maga az önigazolás, az önfényezés.
A kritikusok nem lelkesedtek ezért a filmért. Lehet, hogy azért, mert szinte lehetetlen ebbe a tobzódó világba egyértelmű jelentést vetíteni. Ki az ördög ez a Casanova? Hasonló lenne Karinthy Frigyes Cirkusz című álomnovellájának hőséhez, aki cirkuszi attrakcióra kényszerül, hogy végre eljátszhassa a dalát? Vagy átkozott megalkuvó, aki sztárolt szexmasinaként vadászik újabb és újabb kitartókra? Szalonszélhámos, aki a rokokó eszmezátonyai között hajózik? Magányos ember, aki az emberi kötődést egy bábuban leli meg? (Nem csoda, hogy az Annie Hall okoskodó kiskakasa is inkább visszamenekül Fellini korai filmjéhez.)
Zenekari próba
A Zenekari próba (1978) látszólag kilóg a sorból. Ártatlanul indul: az egykori kápolnában, amely ma már koncertterem, egy zenekar próbálni készül, egy televíziós stáb pedig ebből valami műsorfélét igyekszik készíteni. A zenekar tagjai fecsegnek, tréfálkoznak, megviccelik egymást. Igazi kisrealista helyzet. Aztán valahogy a dolgok kezdenek megváltozni. Előjönnek az egyéni érdekek, sérelmek, ambíciók. Akarnok karmester, zavarodott stáb. Te jó ég! Hát már a muzsika megszentelt otthona is civakodások színterévé fajult volna? És egyre inkább érezzük, hogy ez egy igazi Fellini-film, és ott feszül benne a kérdés: képes-e ez a bizarr gyülekezet arra, hogy eljátssza a Művet?
