Januárban és februárban is folytatódik a Müpa Filmklub Federico Fellini elvarázsolt világa című sorozata, melynek keretében január 16-án A nők városa, január 30-án az És a hajó megy, február 13-án a Ginger és Fred, február 27-én pedig az Interjú kerül bemutatásra.
Nem valószínű, hogy bárki is binge watching azaz sorozatdaráló üzemmódban egyvégtében nézné végig Fellini mind a huszonhárom filmjét — a harmad- és negyedfilmeket is beleértve –, noha ez a két teljes nap hihetetlenül izgalmas lenne. Federico Fellini elvarázsolt világában ugyanis benne foglaltatnak az 1950 és 1990 közötti négy kalandos évtized változásai. A Müpa Filmklub Fellini-sorozata ennek alig a felét mutatja be. Mazsolázgatás — ennek minden előnyével és hátrányával. Vannak, akik kicsipkedik a mazsolát. Vagy azért, mert az édesebb, vagy azért, mert utálják azokat a kis aszott barna izéket a tésztában. Csakhogy a Fellini-életmű maga a mazsolás kalács.
Ahogy változott a világ, változtak Fellini női és az értük rajongó, általuk beteljesedni vágyó férfiak is. Az édes élet (1960) Marcellója nem hasonlít Casanovára (1976), és Snàporaz, A nők városa (1980) főhőse sem mutat sok közösséget a Ginger és Fred (1986) Pippójával, aki hajdanán pompásan utánozta Fred Astaire-t, noha mindkét utóbbi film főszerepét ugyanaz a Marcello Mastroianni alakítja. Bocs, Marcello egy kicsit megöregedett. Fellini is. A világ is más lett. Meg aztán az álomnők és az álombéli nők is megváltoztak. Másként szólt egykor Gelsomina trombitája…
Naná, hogy másként szólt, hiszen Fellini korai filmjeiben még a varieté, a cirkusz, a mozi, a mutatványosok és bohócok jelentik a közönség által közösen megélt attrakciót. Aztán az idő előrehaladtával a közös élmény áttevődik a televízióra. És ennek az új világnak az attrakciói azok az óriások, törpék, torzszülöttek, akik egykor még Fellini mozis világának furcsa, de a maguk módján természetes lakói voltak.
A nők városa még régimódi Fellini-film, ahol az álmok, az emlékek és a valóság átjárkálnak egymásba. A következő filmjeiben viszont már egyre jobban foglalkoztatja a kérdés, hogy van-e még válaszfal a valóság és a fikció között. Az És a hajó megy (1983) hajója látszólag az időn és a történelmen kívül navigál. 1914-ben vagyunk. Ez rendben is lenne. Miért is zavarná ez a hajó kegyeletteljes útra induló utasait? Aztán beszivárog a történelem. A Nagy Háború. És léket üt a hajón. A világon. A film kezdetén a némafilmes híradóimitáció narrátora honnan is tudhatna erről? Miért akarna bárki is tudni erről? Miért is kellene a díszletek világára ráereszteni a pusztító valóságot? De, tessék mondani, hol találom a valóságot?
Fellini roppant kritikus a tömegmédiát illetően. Kései filmjeiben állandóan visszatér a gondolat, hogy a világról való tudásunk forrása a televíziós showműsor. A Doktor Antonio megkísértése (1962) elején van egy mókás képsor. Kispapok, apácák, vízisíelők, divatfotózás — és filmforgatás. A forgatáson talán Sámsont és Delilát van szerencsénk látni, ahol is Sámson egy láthatólag kelléksziklát hajít ellenségeire, aztán könnyedén felkapja a nőt, és rohan… Hogy a szépségesen telt nőszemélyt végre le tudja tenni. Poén. Egyben pedig vallomás: ez nem a valóság. A valóságban a kőtömbök súlyosabbak. A művésznő súlya stimmel. Az egyik illúzió-fikció, a másik a valóság.
A Ginger és Fred televíziós katyvasza viszont csinált valóság, amelyben egymással versengenek a csalók és a csalások. Az Interjú (1987) pedig igen gonosz. Fellinitől eddig sem volt idegen, hogy eljátsszon a valóságba benyomuló fikció gondolatával. Vagy fordítva? A Róma (1972) jellegzetesen ilyesfajta játék volt.
Az Interjú még ennél is szemtelenebb, hiszen főhőse nem más, mint maga Fellini, akivel egy japán forgatócsoport készít interjút. Tele van öniróniával. Fellini felvonultatja saját közhelyeit, hiszen maga a vonulás is a rendező egyik kedves közhelye. És közben felvetődik a kérdés: mi a büdös francot érthetnek a japánok ebből a számukra kulturálisan végtelenül távoli világból? Mi marad Felliniből, ha kiragadod a maga teréből, korából és kultúrájából? Talán a szupersztár? Vagy olyasfajta attrakcióvá válik maga is, mint az általa bemutatott óriások és törpék, a show-ba becibált sokcsecsűek, csodalátók és csodatévők? Zavarba ejtően vallomásos film.
Négy évtized alatt Fellini többször is filmnyelvet váltott. Az ördög tudja, miként volt képes arra, hogy megőrizze azokat a fordulatait, látványait, hatásait, amelyek akár egyetlen képben is azonosíthatóvá teszik a szerzőt. Fellini hosszú vonulása ez. A neorealizmusból indul, átlép az új hullámok korába, hogy aztán a hatvanas évek gondolatai után először társadalom-, majd önkritikussá váljon, elgondolkodva azon, merre is halad a világ. De megmarad Fellininek, aki terjengős filozofálgatás helyett újra meg újra a porondra rendeli cirkuszi truppját. Az már más kérdés, hogy mi, nézők gyermeki örömmel, várakozással, izgulva, fanyalogva, nevetve, értetlenül vagy szorongva szemléljük a fűrészporon zajló eseményeket. Mert a világ velünk is megtörtént. És éppen most is történik.