Ritkán játszanak Budapesten Bellini-operát, s ha mégis, úgy azt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben teszik. A Müpa Home jóvoltából a bel canto szerelmesei február 11-én felidézhetik a legutóbbi produkció megejtő emlékét.
1830/31-ben határozottan nagyralátó, sőt valósággal zenetörténeti érdemű évadot tartott a milánói Teatro Carcano. Az akkoriban merészen a Scalával vetélkedő, utóbb, a 20. század jelentős részében azonban moziként üzemelő játszóhely ugyanis a Rossini utáni olasz opera két feltörekvő fiatal maestrójától, Gaetano Donizettitől és Vincenzo Bellinitől is rendelt egy-egy új dalművet. Méghozzá a tehetségeket összemérő párbajnak nem is csupán a látszatát teremtve meg, hiszen új operáját Bellini és Donizetti azonos szövegkönyvíró, a rutinos Felice Romani társaságában készíthette el, s nagyrészt azonosak voltak a két ősbemutató énekes sztárjai is (az élen a korszakos szopránnal, Giuditta Pastával).
Így került a közönség elé 1830 legvégén a királynéi tragédiát felidéző Anna Bolena, majd 1831 márciusában Bellini hepiendes opera semiseriája, Az alvajáró, s akárcsak az egykorú publikum, a késő utókor operakedvelője is csupán személyes ízlése alapján hirdethet győztest e két makulátlan remekmű versenyében. Főleg akkor, ha az operabarát a bel canto rajongója, bódultja, mondhatni holdkórosa, aki elbűvölten egyre csak keresi az újabb és újabb találkozás lehetőségét e stílus mintadarabjaival.
2020 februárjában a Müpában és a pécsi Kodály Központban Az alvajáróval lehetett esti randevúnk, s most ennek emlékét eleveníthetjük fel az internet jóvoltából. A történet (amelynek címszereplője, a szerelemes és hótiszta erényű Amina a szerencsétlen látszat meg a pletykás rosszakarat szerint nem annyira alva-, mint inkább feslett ágyrajáró) Némedi Csaba rendezésében a svájci faluból egy balettpróbaterembe került át. A kellemesen meghökkentő rendezői ötlet megvalósításához pedig nagyszerű közreműködő művészek akadtak: fent a pódiumon csakúgy, mint lent a zenekari árokban.
A Pannon Filharmonikusokat Riccardo Frizza vezényelte, aki remek teljesítményével érzékletesen bizonyította, mily botor előítélet lebecsülni a karmester szerepét a bel canto-operák közegében. A címszerep pedig a cseh Zuzana Markovának jutott: ő már szemre is ideális Aminának tetszett, s az ártatlanul szenvedő szépség poétikus látványához korántsem mellékesen könnyedén szárnyaló, karcsú és jelentős érzelmi kifejezőerővel rendelkező koloratúrszoprán hang is társult.
