A Magány-ügyek, a Müpa Filmklub sorozata válogatás a német újfilm legizgalmasabb darabjaiból. A második félidő főszereplője Rainer Werner Fassbinder, pontosabban három fontos filmje. Három nagyon különböző film. Más-más filmnyelven szólalnak meg, de összekapcsolja őket az a gyötrő dilemma, amely Fassbinder szinte mindegyik művében felbukkan: moralitás vagy realitás? Fassbinder művei közül elsőként a Lili Marleen kerül vetítésre május 8-án. Ezt követően május 22-én a Lola, majd június 5-én a Veronika Voss vágyakozása lesz műsoron. A Filmklub Magány-ügyek sorozata június 22-én Wim Wenders Túl távol és mégis közel című művével zárul.
Lili Marleen
A kérdést ugyanis korántsem olyan egyszerű megválaszolni, amilyennek első pillantásra tűnik. Itt van például Willie, a bárénekesnő (Hanna Schygulla). Amikor először adja elő az Őrtálló fiatal katona dalát, még nem dúl a második világháború, és senki sem köteles tudni, hogy a lámpaoszlopnál várakozó lányt Lili Marleennek hívják. A háborút nem Willie robbantotta ki. És arról sem tehet, hogy a Lili Marleen egyszerű szerelmes dalból valami mássá alakult át. Dallá, amelyet a front mindkét oldalán énekelnek, Willie örül az elképesztő sikernek, a pénznek. Nem tehet semmiről. Tegyük hozzá, hogy a szerelme egy zsidó zeneszerző-karmester, Willie pedig részt vesz az ellenállásban, a zsidómentésben, bizonyító erejű dokumentumokat szerez a Harmadik Birodalom rémtetteiről. Mivel is kellene elszámolnia a háború után? Mi a helyzet a svájci hatóságokkal? És a karmester jómódú svájci zsidó családjával, amely nem fogadja el Willie-t? Ja, és a dalt Hitler is, Göbbels is rühellte, de mit tehettek szegények: a német katonák imádták… Na, most mondja meg valaki, ki az elkövető, ki az áldozat, és mit érdemel az a bűnös, és vannak-e az áldozatoknak áldozataik.
Lola
Fassbinder 1981-es filmje, a Lola sem egyszerűbb feladvány. A rendező BRD-trilógiájának (BRD = Bundesrepublik Deutschland) ez a második darabja. Az első a Maria Braun házassága volt. Mindhárom film a háború utáni évtized német gazdasági csodájának közegében mesél emberi drámákról. A Lola talán a legkevésbé drámai. Alig emlékeztet A kék angyal című filmre, amelyből vétetett. Egy olyan közösségbe lépünk be, amely a német újjáépítés nyertesei közé szeretne tartozni. Nem bűn. Realitás. De mit kezdjünk a magánbűnökkel? Gond lenne? Hiszen már a 18. század filozófiájában is felbukkan a gondolat, hogy a magánbűnök hozzájárulhatnak a közjó gyarapodásához. Mit számít egy kis korrupció, egy kis cemendéskedés, ha közben épülünk-szépülünk?
A Lola minden iróniája mellett meglehetősen keserű film. Hát igen, mivégre az a morális puccoskodás, ha végül mindenki jól jár? Áldozatok meg nincsenek. A morált nem szokták felravatalozni. Lola (Barbara Sukowa), a bordélyház csillaga csupán az „Előbb a has jön, aztán a morál” brechti elvét alkalmazza az életre. Moralitás—Realitás 0:1.
Veronika Voss vágyakozása
A trilógia harmadik darabja, a Veronika Voss vágyakozása egy újabb nézőpontból vizsgálja az áldozatiság kérdését. Bár maga a sztori egy nyomozás köré épül, legalább ilyen fontos, hogy tíz évvel a háború után milyen sorssal kell szembenéznie a Harmadik Birodalom idején sztárolt színésznőnek. A főszereplő, Veronika Voss (Rosel Zech) neurotikus, drogfüggő, ráadásul az életére tör egy bűnszövetkezet, amely a háborút túlélt sérülteket, veszteségeket elszenvedetteket igyekszik kifosztani. Veronika azt érzi igazi veszteségnek, hogy elveszítette a karrierjét, nem kap szerepeket, noha ismertségének fényéből még mindig pislákol valami. De bocs: Veronika igen szoros kapcsolatban állt a náci rezsim egyik fejesével. Áldozat? Bűnös?
Nyilvánvaló, hogy Fassbinder filmjei (1966—1982) elsősorban a német nézőknek szóltak. Annak a közönségnek/közösségnek, amely még mindig hurcolta a nácizmus, a tömegpusztítás átháríthatatlan felelősségének terhét, és nem bújhatott az áldozatiság paravánja mögé. És az is nyilvánvaló, hogy mást hallunk ki filmjeiből mi most, egy olyan korban, amely keresi és piedesztálra emeli az áldozatokat.
Távol és mégis közel
A sorozat zárófilmje a Távol és mégis közel (1993) Wim Wenderstől. Ez már nem tartozik szorosan a német újfilm vonulatához. Miért került mégis ide? Azért, mert egy új korszakot jelenít meg. A falbontás utáni érát. A történelem másfajta szemléletét. Ez a film bizonyos értelemben a Berlin fölött az ég folytatása, hiszen találkozunk a régi szereplőkkel, helyszínekkel. Mégsem folytatás — vagy ahogy manapság nevezik: sequel. És van benne valami tétovaság.
Már Wim Wenders előző filmjében — A világ végéig (1991) — is érződött ez a tanácstalanság. Abban Wenders a nem túl távoli jövőbe, 1999-be helyezte történetét, amikor egy indiai nukleáris műhold lezuhanásától retteg az egész emberiség. (Tényleg, most éppen milyen világvégét tervezünk?) De ki az ördög tudhatná, mit hoz a jövő? Vagy a jelen? Elgondolkodtató. Valóban úgy tűnhetett három évtizede, hogy a történelem végre helyes kerékvágásba zökkent? Vagy ennél azért árnyaltabb a kép? A földre szállt és emberré lett angyal, Cassiel (Otto Sander) története sajátos példázat. Mi történik, ha belevetjük az angyali ártatlanságot az evilági kavarodásba? De félre a részletekkel! Mert Wim Wenders filmje alapjában véve lírai költemény, s e minőségében elmélkedés az időről, melynek a szárnyatlan angyalok alá vannak vetve. Beleértve a magunkfajta szárnyatlan angyalokat is.
