A „filmzene” kifejezés hallatán legtöbbünknek először sodró lendületű nagyzenekari kompozíciók, a romantika zenei hagyományait idéző evokatív hangszerelések jutnak eszünkbe. Nem is véletlenül, hiszen a mozi első száz évében a rendezők a nagy ívű, érzelemgazdag és drámai megoldásokat részesítették előnyben, amikor zeneszerzőt kerestek filmjeikhez. Az 1960-as évektől és az első szintetizátorok megjelenésétől kezdve azonban nemcsak a pop és a komolyzenében, hanem a filmekben is egyre elterjedtebbé váltak az elektronika által lehetővé tett új megoldások.
- hirdetés -

A filmzene történetében sajátos utat járt be Fritz Lang 1927-ben bemutatott, azóta a filmművészet egyik vitathatatlan alapművévé vált alkotása, a Metropolis. Bár Gottfried Huppertz, a film zeneszerzője a kor lehetőségeit csúcsra járatva komponált zenét Lang disztópikus-indusztriális látványvilága mellé, sejthető, hogy ha rendelkezésére állt volna az elektronikus zene eszköztára, valószínűleg élt volna a lehetőséggel. Ez a felismerés több, az elektronika világából érkező zenészt – például Jeff Millst és Dieter Moebiust – is arra inspirált, hogy új, alternatív aláfestő zenét komponáljanak a filmhez.
Másképp ugyan, de Stanley Kubrick 1971-es mesterműve, a Mechanikus narancs is teret adott a hagyományos és az elektronikus zene sajátos összjátékának. A film kísérete részben klasszikus zeneművek tradicionális, nagyzenekari verzióiból, részben pedig szintén komolyzenei alapművek Wendy Carlos által újraalkotott elektronikus átiratából áll. Ez a kettősség nagyszerűen tükrözi a főszereplő, Alex bonyolult és változó viszonyát a zenéhez, különösképp Beethoven IX. szimfóniájához, ugyanakkor egyfajta látlelete is az elektronikus zene megállíthatatlan térnyerésének a filmes világban.
Az elektronikus filmzenék története az ezt követő évtizedekben olyan klasszikusokkal bővült, mint Vangelis A szárnyas fejvadászhoz, a Dust Brothers A harcosok klubjához, valamint John Carpenter saját filmjéhez, A 13-as rendőrőrs ostromához készített munkái.

A Nosferatu című némafilm Sebastian Heindl orgonakíséretével – fotó: Nagy Attila
Napjaink sztár-filmzeneszerzői közül Hans Zimmer életművében mutatkoznak meg leginkább az elektronikus zene hatásai. Legismertebb újkori kompozícióiban a fülbemászó dallamok és lenyűgöző témák mellett már hangsúlyosak a soundscape-ek („hangterek”) is, amik mintha egy újabb dimenziót toldanának hozzá a képsorokhoz. Christopher Nolan és Denis Villeneuve grandiózus filmeposzaihoz nagyszerűen illik ez a szemléletmód, mint azt többek között a Batmantrilógiához, az Interstellarhoz, a Szárnyas fejvadász 2049-hez és a Dűnéhez készült munkái is bizonyítják. Zimmer ugyanakkor már korábban, például Barry Levinson sokkal meghittebb és bensőségesebb hangulatú, 1988-as Esőemberében is bátran alkalmazott hasonló megoldásokat.
Ahogy John Williams, Danny Elfman, Alexandre Desplat és Thomas Newman, a hagyományos nagyzenekari hangszerelést előnyben részesítő filmzeneszerzők számára Wagner, Rachmaninov, Csajkovszkij és Stravinsky jelenti a biztos viszonyítási pontokat, az elektronikát szívesebben alkalmazó komponisták alighanem a 60-as, 70-es évek úttörő minimalista zeneszerzői, Philip Glass és Steve Reich örököseinek számítanak.

The Philip Glass Ensemble – fotó: Ryuhei Shindo
Az a szabadságvágy és kísérletezőkedv, ami Glass és Reich életművében tükröződik, zeneszerzők egész generációinak nyitott utat a mind újabb kifejezésformák felé. Glass ráadásul nem csupán önálló elektronikus zenei kompozícióival, hanem filmzenéivel is gazdagította felbecsülhetetlen hatású életművét. Ezek közül talán a legismertebbek a Godfrey Reggio elementáris hatású dokumentumfilmjeihez, a Qatsi-trilógiához készült munkái, amelyekből kettőt, a Kizökkent a világ és az Erőszakos világ címűt a Müpa közönsége is élőben csodálhat meg szeptember 23-án és 24-én.