Játsszunk el egy pillanatra a gondolattal! Ezúttal nem a nap végi jutalmunk egy koncertélmény, hanem ezzel indul a reggelünk. Még a nap is süt talán, C-dúrban, a munkaidő pedig csak később kezdődik. Utána zötyögünk az irodába, kórházba, iskolába, ki hova, de sietnünk kell, késésben vagyunk, mert botor módon visszatapsoltuk a szólistát még egy ráadásra. Ám fülünkben a Mozart-verseny hangjai, s talán kitart egész napra. Micsoda úri luxus lenne, amiből még az udvari komponisták kenyéradóinak is csak hétvégente jutott ki!
- hirdetés -
Senki nem írja elő, hogy hangversenyt délelőtt, délután vagy este szabad csak látogatni, mégis hozzászoktunk a fél nyolcas kezdéshez. Ahány kor, annyi szokás: a 17. századi Angliában, ahol egyre többen engedhették meg maguknak ezt a szórakozást, rendszeresek voltak a délutáni koncertek, ráadásul a belépőjegyhez olykor finom sör és korlátlanul fogyasztható dohány is járt.
Magától értetődő, hogy királyok, hercegek és egyéb főurak akkor részesültek azokban a „nem-testi örömekben”, mint „amiket a muzsika ád” (Kazinczy), amikor csak óhajtották. A nevezetes schubertiádák kora este kezdődtek, és a résztvevők vérmérséklete szerint messze belenyúlhattak az éjszakába. Ezek persze kivételek. A világ már rég megegyezett, hogy este a legjobb koncertre járni, akkor is, ha éppenséggel Haydn Reggel-szimfóniája van műsoron.
Hadd hívjuk fel a figyelmet mégis a matinékoncertekre – kamarazenét különösen üdítő ilyenkor hallgatni –, meg a ritka délutáni hangversenyekre, amik után még az orvos sem ellenzi a jó vacsorát. Vagy éppen azokra az eseményszámba menő napokra, amelyeken Wagner tetralógiáját hallhatjuk. Ülünk a nézőtéren délután négykor, felcsendülnek A walkür, a Siegfried vagy Az istenek alkonya hangjai, és elégedetten állapítjuk meg, hogy fél napot operára pazarolni luxus, de nem felesleges.
