A kortárs szépirodalom követi minden lépésünket. De mi történik, amikor egy regény már nemcsak ábrázolja, hanem alakítja is a valóságot? Három új kortárs magyar regényben kerestük a válaszokat.
- hirdetés -
„Olvasom, azért írunk, hogy szeressenek, s úgy olvasnak, hogy nem szerethetnek – minden bizonnyal ez a távolság teszi az írót” – fogalmazott Esterházy Péter a Kis Magyar Pornográfiában.
Sokféleképp érthetjük a távolságot, az irodalom mindig a horizonton tűnik fel. Így van ez az időbeliséggel is, mintha egy regénynek mindenképpen a múltat kellene felidéznie, vagy a messzi jövőbe vinnie az olvasóját, de semmiképpen sem foglalkozhat a jelennel: a magas művészetnek távolságra van szüksége. De mi történik, ha a szépirodalom itt jár közöttünk, ha (szinte) valós időben ábrázolja a világot, és mit kezdünk vele, ha nemcsak ábrázolja, hanem alakítja is a valóságot?
A jövőbe és egy fiktív kelet-európai térbe vezeti az olvasót Tóth Krisztina A majom szeme című, 2022-es regénye, a disztópia részletei mégis rémisztően ismerősek – nem csoda, hiszen azok között élünk. Egy polgárháborús pusztítást átélt ország adja a cselekmény hátterét, és minél többet látunk az elnyomó rendszer működéséből, annál nyilvánvalóbb, hogy a szabadságunktól való megfosztottságról olvasunk.
Tóth Krisztina – fotó: Falus Kriszta
A regény egyik főszereplője, a hatalom embertelenségét előbb kihasználó, majd elszenvedő orvos szakrális tisztelettel őriz egy fejátültetésen átesett majomról készült fotót. A kép azt a pillanatot örökíti meg, ahogy „a roncsolt, két részből összevarrt, meggyötört testbe egyszer csak megérkezett, pontosabban visszatért a csodálkozó, a világ lehetetlenségén megütköző, ámuló lélek”.
A felvétel az orvos saját fájdalmas rádöbbenésének szimbóluma, de a Frankenstein-parafrázis ennél messzebbre tekint: az olvasó is a majom szemén át látja a környezetét. Minden pillantásunk a világ lehetetlenségét rögzíti.
Lényegesen szelídebb premisszákból következtet egy semmivel sem kevésbé komor jövőre Krusovszky Dénes Levelek nélkül című, 2023-ban megjelent regénye. Az elképzelt katasztrófa nála egy valószínűtlen eseményből indul ki: egy tavaszi napon a fák lehullajtják leveleiket – ennek következményei pedig beláthatatlanok.
Krusovszky Dénes – fotó: Valuska Gábor
A csendes apokalipszis az ökológiai válság nyomasztó tapasztalatát és a sokkoló eseményt követő érdektelenséget sűríti történetté: „Megtévesztően lassú folyamat zajlott a szemeink előtt, és mi vagy valóban nem vettük észre, vagy ha észre is vettük, a saját szemünknek sem hittünk.” A szkeptikus katasztrófavárás az általános közérzetünket avatja központi motívummá: szorongunk a kataklizmától, de meg sem próbáljuk elkerülni.
A tétlenség generálta félelmeink pedig akkor tűnnek a leghitelesebbnek, ha valós időben éljük át őket.
Krasznahorkai László még tovább csökkenti a distanciát. Amikor a TEK kommandósai január végén elfogták a Szkíta Magyarország nevű szélsőséges szervezet fegyveres hatalomátvételt tervező tagjait, elmosódtak a fikció és a realitás határai. Az államcsíny leleplezését az író zavarba ejtő pontossággal jósolta meg – három héttel a letartóztatások előtt.
Krasznahorkai László – fotó: Nagy Attila
Az „apokalipszis mestere” január 3-án megjelent, Zsömle odavan című regényében Magyarország jog szerinti királyának végnapjait beszéli el, az aggastyán „uralkodó” köré gyűlt radikálisok pedig megszólalásig hasonlítanak az azóta a hírekben is felbukkant puccsistákra. A Zsömle odavan kíméletlen szatírája ezért is több mulattató társadalomkritikánál: sírva vigadunk az ország nyomorán, és közben megrettenünk a beteljesedett jóslat miatt. „Én szóltam” – figyelmeztet a regény lakonikus mottója, mintha az író előre jelezné, hogy a narráció néha veszélyesen megközelíti, egy pont után pedig már maga teremti a valóságot. Olvasóként nem tehetünk mást: a majom tekintetén át csodálkozunk a világra, és nem hiszünk a szemünknek.
