„Enni, szeretni, énekelni és emészteni: valójában ez az élet nevű vígopera négy felvonása, és ezek oly illékonyak, akár a pezsgő buborékjai. Akárki hagyja kipukkanni anélkül, hogy élvezné őket, az komplett őrült.” Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám: Rossininek igaza van – csak nem mindegy, melyik felvonásra hol és miként kerítünk sort. Pláne nem a hangversenyteremben.
- hirdetés -
Egészen addig nem mértem fel, mennyire nem, amíg egyszer tönkre nem tette Schiff András egyik Haydn-koncertjét a körülötte ülők (fájdalom: köztük én) számára egy, a rendezvény előtt bőségesen bekolbászozó férfi. Nyafogásnak tűnhet, de bizton állíthatom: Haydn f-moll variációihoz nincs szükség plusz szólamra kolbászszagú hangokból.
Rossini bölcsessége ugyanakkor rávilágít: a zene és az étek egyaránt fontos élvezeti értékkel bír, ha megfelelően adagolják – és a minősége is kiváló. A Budapesti Wagner-napok rendszeres látogatói például tudják: komoly szellemi teljesítményhez (márpedig a Ring kétségkívül annak számít előadói és befogadói oldalon egyaránt) hozzátartozik a test táplálása is. Van, aki a Müpa előtti téren piknikezik, más a rendezvénysorozathoz megálmodott menüt részesíti előnyben. De a világ valamennyi hangversenytermében kardinális kérdés, mit eszik az ember az előadás előtt és a szünetekben. Szentpétervárott például olyan pezsgő- és eperillat lengte be a büfé terét, hogy szó szerint éreztem: az idejárók szeretik halmozni az élvezeteket.
Ha egy-két századnyit visszamegyünk az időben, tudjuk, hogy az evés aktusa akkoriban még a nézőtérre tartozott – ma már legfeljebb az utórezgéseit érzékelhetjük a tételek alatt. Azok viszont hatással vannak mások koncertélményére, épp ezért nem botorság átgondolni, valóban újhagymát érdemes-e majszolgatnunk uzsonnára.
Apropó, uzsonnázás: ezt akár a Müpában is megtehetjük, ráadásul, ha előre megrendeljük az ételeket, a sorban állást is megússzuk. Nem elhanyagolható, hogy menütervezéskor arra is figyelnek, az ételek minden, fent felsorolt kívánalomnak megfeleljenek – de igaz ez a büfék kínálatára is.
Ha már étel, ejtsünk még szót a szigorúan a pianissimóknál előkerülő cukorkákról is. Azokról, amelyek a köhögés ellen vannak, cserébe azonban csörgéssel zavarják a muzsikát. Egy csehországi operaelőadáson egyszer tanúja voltam, hogy egy hölgy addig babrált-zörgött a cukorkájával, míg a szomszéd karzatról valakinél el nem pattant a húr, és (amikor már a fél színház döbbenten nézte a nőt) rá nem kiabált…
Vállalom, hogy én leszek a rossz zsaru, de leírom: kapható a cukorkákból olyan is, amelynek kibontása nem tart egy teljes árián át. Mert például nincs is becsomagolva. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremnek ugyanis – nem tudom, megfigyelték-e már – egészen remek az akusztikája.
