Világéletében színpadra készült, szívesen lett volna színész is, de már egészen fiatalon úgy érezte, ahhoz, hogy a világon bárhol, bármikor megmutathassa magát, a zene univerzalitása a legszebb, leggyorsabb űrhajó. 2025 májusában Kálmán Péter Bartolo szerepét énekli A sevillai borbélyban a New York-i Metropolitan Operában, az előadást élőben közvetíti majd a Müpa.
- hirdetés -

– Biztos forrásból tudom, hogy már kamaszkorában megígérte a környezetének, színpadra fog lépni mind a négy csúcsoperaházban. A bécsi Staatsoper pipa, a milánói Scala tavaly hívta, csak épp a Hamupipőkében énekelt Párizsban, a londoni Covent Gardenben augusztusban várja a Figaro házassága. Jövőre teljesül a negyedik álom, májusban debütál a Metben. Milyen érzés?
– Mi tagadás, pompás, főleg, hogy nem kellett előénekelnem, azt nagyon nem szeretek. Amit én tudok a színpadon, az nem megmutatható egy casting során. Már futó rendezésbe kapcsolódom be, egész kicsit bánom, hogy kosztümös, konvencionális, de ennél fontosabb, hogy nagyon szeretem a Sevillaiban Bartolo szerepét, a hangfekvését, az áriát, az együtteseket, a borotválós jelenetet. Szemben a Figaro házasságával, jó sok az énekelnivaló benne. Aztán az év végén még visszamegyek Az ezred lányára. Azt is nagyon várom.
– Nézőként járt már a Metben?
– Csak egyszer, tizenkilenc éves koromban, amikor New Yorkban tanultam.
– Ha jól tudom, néhai csodálatos basszusunk, Polgár László hallotta meg a hangját.
– Igen, családi barátunk volt, ő vitt el Pauk Anni nénihez, aztán nyertem egy ösztöndíjat, és Carelli Gábor tanítványa lettem New Yorkban. Már Mircea Breazu volt a mesterem, amikor a kategóriámban megnyertem a II. Nemzetközi Mozart Énekversenyt. Mivel az tulajdonképpen szerepverseny volt, ennek keretében debütáltam mint Papageno. Idén volt a harmincötödik érettségi találkozónk. Nagyon nevettek az osztálytársaim, hogy én már gimiben megmondtam.
– Mi volt idáig a legnehezebb a pályáján?
– Amikor valamiért nem teljesen az enyém a szerep. Amikor színpadon állhatok, akkor vagyok elememben. De amikor úgy érzem, nem passzol a hang vagy a karakter, az nem komfortos. Nemrég Alfiót énekeltem egy monacói Parasztbecsületben. Hát nem lettünk barátok.
– Hogyhogy mégis elvállalta?
– Két világhírű énekes partnere lehettem volna, csak sajnos mindketten lemondták, én meg benne maradtam. Végül persze ennyivel is gazdagabb a repertoárom. De ott vannak az igazán nehéz szerepek, például a két Wagner, amelyhez eddig szerencsém volt, Klingsor és Alberich. Utóbbi bizonyos szempontból életem csúcspontja volt. Abba az előadásba a Müpában szívem-lelkem beletettem, teljesen belefeledkeztem.
Természetesen a buffó szerepeket szeretem a legjobban, de azért nem mondanám, hogy az a fachom. Tulajdonképpen fachom nincs is, azt hiszem. Zürichben kezdett el dolgozni Cecilia Bartolival, ami önmagában egyfajta pályacsúcspont, főként mert azóta rendszerré vált.
– Mit gondol, miért ragaszkodik önhöz Bartoli?
– Talán mert könnyű dolga van velem. Próbálok nem díva lenni. Megbízhat bennem, tudja, mire számíthat, és tényleg azt hozom. A próbafolyamat alatt világraszóló botránynak kell történnie ahhoz, hogy bennem elszakadjon a cérna. Híresen könnyedén kapcsolódik a közönséggel. Mindig szívesen kommunikálok a nézőtérrel, de azért ez elsősorban szerepés rendezőfüggő. Sosem akarok rájuk telepedni, hagyom, hogy jöjjenek velem. Bizonyos rendezők milliméterre megszabják, mit tehetek. Mások pedig hagyják, hogy használjam a saját színeimet.
– Elindult a Mikor érkezett el az a pont, amikor hátra tudott dőlni?
– Soha nem vagyok teljesen elégedett önmagammal, még abban is variálok, ami olajozottan megy. Nemrég Rigában énekeltem Dulcamarát a Szerelmi bájitalban. A rendező hagyott szárnyalni és kibon takozni, én pedig minden este átrakosgattam magamnak a dolgokat, hogy a hangomból a leg többet hozzam ki.
Tegyük azért hozzá, egy buffónak a világhír relatív. Alessandro Corbelli ma talán a legjobb ebben a fachban, mégis csak a vájt fülű operaszerelmesek ismerik a nevét. Ezen a pályán igazán világhírű csak tenor vagy szoprán lehet. Vagy ha mellé még szépségkirálynő is. Ha viszont úgy vesszük, hogy a Covent Gardenben fellépni világhír, akkor mondhatjuk, hogy sikerült, igen. A saját technikámat körülbelül tíz éve szeretem.
– Egyébként melyik volt az az egyetlen előadás tizenkilenc éves korában, a Metropolitanben?
– A sevillai borbély. Tulajdonképpen akkor is ígéretet tettem magamnak. Egy szép napon visszamegyek, de akkor már a színpadra, és megcsinálom.