Amikor az alig húszéves Henri Matisse vakbélgyulladásából lábadozva elkezdett festegetni, majd egy évvel később alkotásaival kidekorálta nagyszülei házát, a legtöbben valószínűleg még nem gondolták, hogy az egyetemes művészettörténet egyik kiemelkedő alkotója lesz a fiatal Henriból. Pedig így lett: a francia festőművész hosszú és tartalmas élete során olyan sokszínű életművet alkotott, amellyel a huszadik századi festészet egyik legjelentősebb alakjává vált.
Matisse eleinte jogásznak készült, de már ügyvédbojtárként beiratkozott egy rajziskolába, ahol a hagyomány szerint a főnöke folyamatosan figyelmeztette, hogy ne firkálja tele az aktákat krikszkrakszokkal.
Otthagyva a jogi pályát, több évnyi készülés után, huszonöt éves korában sikerült felvételt nyernie a párizsi École des Beaux-Arts-ra, azaz a francia Képzőművészeti Akadémiára. Szabadidejében sok időt töltött a Louvre-ban többek között Raffaello és Jacques-Louis David képeinek másolásával, majd 1905-ben megszületett a híres fauvista csoportosulás, a „Vadak” – de erről nemsokára bővebben.
Előbb ejtsünk néhány szót arról, hogy miért olyan jelentős a Szépművészeti Múzeum Matisse-kiállítása, amellyel az intézmény régóta adósnak érezte magát. A nagyszabású, több mint száz műalkotást felvonultató tárlat a Centre Pompidou-val együttműködésben jött létre. A Centre Pompidou – Musée national d’art moderne Matisse műveiből közel kétszázötven alkotást őriz hosszú múltra visszatekintő kollekciójában: a művész családjának köszönhetően a gyűjtemény folyamatosan gazdagodott és ma a mester által alkalmazott összes technika megtalálható benne. A Szépművészeti Múzeum időszaki kiállítása az utóbbi évek monografikus igényű tárlatainak sorába illeszthető, ahol átfogó képet kapunk a francia művész életművéről, csak úgy, mint korábban Claude Monet, Vincent van Gogh, Paul Cezanne, Amedeo Modigliani vagy Pablo Picasso munkásságáról – az utóbbi mestert ráadásul gyakran állítják párhuzamba Matisse-szal, mivel többször állítottak ki közösen, illetve mindketten koruk műgyűjtőinek kedvencei közé tartoztak.
Ahogy arra a tárlat magyar kurátora, Fehér Dávid rámutatott, Matisse-ról nem mondható el, hogy Picassóhoz hasonlóan csodagyerek lett volna, aki már tizenkilenc évesen nagy reménységként lépett fel. A francia művész idős korában így vallott az alkotásról: „Minden új képnek egyedi dolognak kell lennie, születésnek, amely egy új alakot hoz a világra az emberi lelken keresztül. A művésznek minden energiájára, őszinteségére és a lehető legnagyobb szerénységre van szüksége ahhoz, hogy munkája során meg tudjon szabadulni azoktól a régi kliséktől, melyek oly könnyen a kezére állnak.” Az 1947-es, Jazz című művészkönyvből származó sorok rámutatnak Matisse festészetről alkotott képére és nem is kérdőjelezhető meg, hogy mindig újat és egyedit sikerült alkotnia, bármelyik korszakát is nézzük.
Talán kevésbé ismert tény, hogy nemcsak festőművészként, de szobrászként is kiemelkedő mesterről van szó: a Szépművészeti Múzeumban kiállított szobrokat az afrikai művészet, azon belül is a törzsi maszkok inspirálták. Érdemes hozzátenni, hogy a huszadik század első évtizedeiben nem ő volt az egyetlen, akire nagy hatással voltak ezek a tárgyak: Picassóval Matisse ismertette meg az afrikai művészetet, amely kollégájának művészetét jelentősen befolyásolta. Erről Matisse így vallott 1951 júliusában egy interjúban: „Úgy éreztem, a formaképzés módszerei azonosak a két civilizációban, bármenynyire idegenek is egymástól minden más tekintetben. Így hát megvettem a fejet néhány frankért, és magammal vittem Gertrude Steinhez. Picasso is éppen ott volt, és a szobrot látva teljesen megdöbbent. Hosszasan beszélgettünk róla, és ez volt a néger művészet iránti érdeklődésünk kezdete […]”.
Matisse volt a vezéralakja a fauvista festőcsoportnak is, akik az 1905-ös párizsi Őszi Szalonon (Salon d’Automne) mutatkoztak be október 18-án. A mester köré csoportosuló művészek a modern francia festészet kolorista, azaz színekben gazdag irányzatát teremtették meg, bár ekkor még nem volt a társaságnak neve. A mai látogató számára valószínűleg elképzelhetetlen, hogy milyen volt egy szalonkiállítás a századfordulón: az ominózus tárlaton mintegy ezerhatszázhuszonöt munkát állítottak ki háromszázkilencvenhét művésztől. A később „Fauves”-oknak hívott festőművészek a hetes számú teremben mutatkoztak be, összesen harminckilenc alkotással. Matisse így vallott az 1951-es interjúban a csoport elvéről: „A fauvizmus eleinte rövid időszak volt, amikor úgy gondoltuk, hogy minden színt egyenlő hangsúllyal kell alkalmaznunk anélkül, hogy akár csak egyet is feláldoznánk közülük.”
És hogy miért pont fauve-ok, azaz vadak? A hagyomány szerint egy francia kritikus, Louis Vauxcelles nevezte el őket így, amikor meglátott egy korai itáliai reneszánsz szellemben készült szobrot és felkiáltott: „Tessék, Donatello a vadak között!” [»Tiens, Donatello au milieu des fauves.«] A pejoratív elnevezés végül művészettörténeti fogalommá vált (annak ellenére, hogy a tagok csak egy rájuk aggatott címkének tartották), és bár együttműködésük nem volt szorosnak mondható, mivel az alkotók a saját útjukat járták művészetükben, mégis rendszeresen találkoztak szombatonként az amerikai műgyűjtő Gertrude Stein lakásán. Matisse célja már ekkor is a tiszta színek használata volt, érvényesítve azok önálló intenzitását.
Ez az elv aztán az egész életművét meghatározta: ritkán látni annyi színt, formát és műfajt ugyanazon kéz által alkotva, mint az Henri Matisse – A gondolatok színe című kiállításban. Matisse a festészeten kívül grafikával, kerámiával, színpadképpel és szobrászattal is foglalkozott, miközben mindvégig „az egyensúly, a tisztaság, a nyugalom művészetéről” álmodott, ahogyan ő maga fogalmazott az Egy festő feljegyzései című programadó írásában.
Érdekes, hogy idős korában vissza is tért egykori fauve periódusának leplezetlen és fiatalos hevességéhez. Egy 1936-os interjút idézve: „A kifinomult, felbomló, erőtlen, törékeny képeknek szükségük van a gyönyörű kékekre, a gyönyörű vörösekre, a gyönyörű sárgákra, azokra az anyagokra, amelyek megmozgatják az ember alapvető érzékiségét. Ez volt a fauvizmus ugródeszkája – a bátorság az eszközök új tisztaságának megtalálására.”
Jómaga úgy gondolta, hogy „túlságosan festőietlen” ahhoz, hogy sokat jelentsen számára az utazás, mégis hosszú a lista az általa bejárt helyekről: Olaszországon „gyorsan átutazott”, egy telet Sevillában töltött, 1910 körül Moszkvába ment egy kollégája meghívására („amely hatalmas ázsiai falunak tűnt”), de járt Tahitin is, ahol „nagyra becsülte a fényt, a fényt mint tiszta anyagot és a korallzátonyt. Egyszerre volt fenséges és unalmas […] ott gyönyörű idő van napkeltekor, ami estig nem változik. Az ilyen állandó boldogság fárasztó.” Matisse megjárta Amerikát is és New York teljesen magával ragadta: „A közelemben valaki a hajóban azt mondta, »olyan, akár egy csillogó ruha«, és ez segített kialakítani a saját képemet: számomra New York egy aranyrögnek tűnt […]”. Az utazások sorából érdemes kiemelni a vence-i Rózsafüzér-kápolna üvegablakterveit, amelyet sokan Matisse fő művének tekintenek, viszont a létrejöttük hátterét is fontos hangsúlyozni. A mester ugyanis egy sor magánéleti megrázkódtatás után alkotta meg összművészeti koncepcióját. A második világháború kitörésekor a festő csaknem hetvenéves volt. Majdnem külföldre menekült, ám végül úgy döntött, hogy nem hagyja el Franciaországot. 1941 januárjában súlyos nyombélrákkal kellett megoperálni, amely után két évig lábadozott. Főleg rajzokat és illusztrációkat készített ezen időszakában és számos improvizatív variációt alkotott kiemelkedő rajzsorozataiban. A rajzokból 1944-ben egyéni kiállítást rendeztek, ám előtte, 1943-ban elhagyta Nizzát és a közeli Vence-ba költözött, ahol egészen 1948-ig élt.
Itt készítette többek között a híres Jazz című albumát, amelynek lapjai láthatók a Szépművészeti Múzeum tárlatán. „A művésznek minden energiájára, őszinteségére és a lehető legnagyobb szerénységére van szüksége ahhoz, hogy munkája során meg tudjon szabadulni azoktól a régi kliséktől, melyek oly könnyen a kezére állnak” – olvasható 1947-es művészkönyvében az alkotó saját kézírásával. A gondolat mottószerűen foglalja össze a mester művészi törekvéseit. A festészet és a szobrászat terén tett merész újításai mellett Matisse több művészkönyvet is készített: a Jazz című könyv zenei címe az 1943 és 1946 közötti illusztrációk kísérletező, improvizatív jellegéről kapta a nevét. A színes kompozíciók papírkivágatokból épültek fel: ez a periódus az idős festő pályájának megkoronázása. A Jazz illusztrált lapjainak témáit elsősorban a cirkuszok és a népmesék, illetve a művész utazásainak emlékei ihlették. 1946-ban Matisse ecsetet ragadott, és saját kézírású szövegével is megtöltötte a könyv közel hetven oldalát, amelyben alkotói módszerére is kitért: „Ollóval rajzolni. Közvetlenül belevágni a színbe számomra olyan, ahogy a szobrász közvetlenül vés a kőbe. Ebben a szellemben született a könyv.” A papírkivágások technikáját alkalmazta a kápolna üvegablakterveinek elkészítésekor is – a gouache papírkivágatokból egy párizsi galériában külön kiállítása nyílt 1953-ban.
Az eredeti, nagyszabású kápolnát a tárlat megidézi néhány fényképen, leírásokkal és tervekkel színesítve, de az ablakok életnagyságú modelljei is megtekinthetők. Nem túlzás azt állítani, hogy az ember lába ezen a ponton már biztosan földbe gyökerezik – bár számos olyan alkotás látható a tárlatban, amikor ez megtörténhet. Néhol rácsodálkozhatunk, hogy Matisse milyen sokszínű festő volt, és elgondolkodhatunk, hogy a sok nehézség ellenére hogyan tudta megőrizni életörömét és -szeretetét, majd egy ponton személyesen láthatjuk a sokoldalú mestert, amint átszellemülten alkot, egyúttal minket is szinte meditatív állapotba hozva. Hiszen, ahogyan ő vallotta: „Aki hajlandó körülnézni, mindenütt meglátja a virágokat”. Matisse szétnézett, és ma is felemelő élmény az ő szűrőjén keresztül nézni a világot, amely épp olyan szép és sokszínű, mint a francia mester életműve.
Az Henri Matisse – A gondolatok színe című időszaki kiállítás a fauve periódustól egészen a kései gouache papírkivágatokig öleli fel ezt a nagyszerű életművet. A tárlat – amellett, hogy valóban megismételhetetlen és kihagyhatatlan a képzőművészet rajongói számára – még sok meglepetést tartogat az érdeklődőknek, legyenek azok intim formátumú odaliszkek, a híres Hát-sorozat vagy épp „csúnya” szobrok. A tárlat 2022. október 16-ig látható a Szépművészeti Múzeumban. A kiállítás kurátorai Aurélie Verdier, a Centre Pompidou munkatársa és Fehér Dávid, a Szépművészeti Múzeum művészettörténésze.
