„Vaszarynak sikere van – megérdemli…” Amikor Rippl-Rónai József a 19–20. század fordulóján azt mondta pályatársáról, hogy „derék, komoly művész, alig ismerek nála jobbat”, még nem lehetett tudni, hogy milyen különleges és egyedi festői pályát fog befutni Vaszary János, akinek a műveiből most egy hetvendarabos válogatást mutat be a Magyar Nemzeti Galéria a Vaszary. Az ismeretlen ismerős című időszaki tárlaton.
Az egészen nyilvánvaló volt, hogy nagy reménység a fiatal Vaszary is, hiszen az 1900-as párizsi világkiállításon a zsűri bronzéremmel jutalmazta az 1898-as Aranykor című festményét – amely egyúttal az első igazi szecessziós festmény volt itthon –, a meglepetést inkább az jelentette és jelenti, hogy egy olyan sokszínű alkotóval állunk szemben, aki mindig képes volt megújulni, és az idő előrehaladtával ahelyett, hogy megmaradt volna a biztonságos és jól jövedelmező témáknál, ő folyamatosan kísérletezett és egyre oldottabbá vált művészete.
Amit ma előnyként emlegetünk, az az 1930-as évek kultúrpolitikájában egyáltalán nem volt az, ugyanis ismertsége és elismertsége ellenére elbocsátották a művészt a Képzőművészeti Egyetemről, ahol összesen tíz évet töltött vendégprofesszorként és tanárként – de ne rohanjunk még ennyire előre. Baán László, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria főigazgatójának szavait kölcsönözve,
„Vaszary állócsillaga a magyar festészetnek”, ám ehhez igen hosszú út vezette őt.
A Vaszary. Az ismeretlen ismerős című tárlat a festő szinte összes korszakából felvonultat remekműveket, így a korai impresszionista és akadémista képektől kezdve egészen a mediterrán tengerparti jelenetekig, de a legnagyobb szenzáció huszonnégy olyan alkotás, amelyekről egészen 2016-ig nemhogy a közönség, de még a szakma sem tudott. Amikor elkezdődött az a revízió, amelynek során a múzeum kollégái felmérték és előkészítették a hatalmas gyűjteményt az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központba való átköltözéshez,
az egyik raktár mélyén előkerült két, akkor már évtizedek óta ott lappangó tekercs, amely összesen negyven darab ismeretlen Vaszary-olajfestményt rejtett.
Biztosan ismerik azt az érzést, amikor az otthoni szortírozás közben véletlenül rálelnek valamire, ami nem várt örömet szerez – képzeljék el azt a meglepetést, amit a múzeum dolgozói átéltek, amikor szó szerint kincsekre bukkantak.
Egy több tízezres gyűjtemény esetében szinte természetes, hogy olyan alkotásokkal is találkoznak a szakmabeliek, amelyeket nem láttak addig személyesen, élőben – ez a felfedezés viszont szokatlanul különleges volt, hiszen
olyan művekről van szó, amelyek korábban nem voltak reprodukálva, illetve nem fordultak meg a műkincs-kereskedelemben sem,
mivel a hatalmas hagyatékot közvetlenül a festő özvegye, Rosenbach Mária, azaz Mimi gondozta, amelyet az ő halála után, 1942-től a Szépművészeti Múzeum dokumentált és őrzött. A Magyar Nemzeti Galéria 1957-es megalakulásával a 19–20. századi magyar képzőművészeti anyag a Nemzeti Galéria gyűjteményébe került át, majd, amikor 2012-ben újra egyesült a két intézmény, hamar el is kezdődött a korábban emlegetett felmérés. A múzeum számára nyilvánvaló volt, hogy nagy publicitást érdemel ez a szenzációs felfedezés, hiszen mindig is élen járt Vaszary János munkásságának bemutatásában – legutóbb 2007-ben volt nagyszabású kiállítása, amely – az addig ismert – teljes életművet feldolgozta.
Ez a jóleső meglepetés adta tehát 2022-ben a mostani Vaszary-kiállítás apropóját, amelyen az ismertebb alkotások mellett az eddig ismeretlen negyven képből huszonnégy, immár alapos restauráláson átesett festményt is megtekinthetnek az érdeklődők.
A lappangó művek között vannak egészen korai naturalista és posztimpresszionista művek, de expresszív, párizsi art deco- és Duna-korzó-képek is.
Önmagában ez a két tucatnyi alkotás is szépen érzékelteti, hogy milyen sokszínű mester volt Vaszary, de tegyük hozzá, hogy a festmények mellett grafikákat, faliszőnyegeket, bútorterveket, kárpitokat, könyvillusztrációkat, plakátokat és szobrokat is készített – a tárlat bejárata mellett 1931-es festett gipszszobra is várja a látogatókat.
A Kaposváron született festő felnőtt korának kapujában került Budapestre, és rögtön bele is csöppent a képzőművészet világába – többek között Székely Bertalan tanította őt. A minden szempontból támogató családi háttér segítségével bejárta Olaszországot és Spanyolországot, Párizsba pedig szinte hazajárt. Jól ismerte ugyanis a francia fővárost, amely fontos helyszín volt munkássága szempontjából: 1889-ben a híres Julian Akadémiára iratkozott be, és az ott töltött tanulmányi évek után még rendszeresen vissza-visszatért. A művészeti élet és a lüktető életritmus, az éjszakai látványosságok kavalkádja kiapadhatatlan forrás volt számára, és mindig friss gondolatokkal és ötletekkel érkezett onnan haza. És mit jelentett számára az otthon? Budapesten a mai Attila út egyik bérházában volt lakása és műterme, amelynek ablakából egyenesen a budai várnegyedet látta. Vajon gondolta akkor a mester, hogy épp ott lesz ilyen nagyszerű kiállítása a halála után évtizedekkel…?
A másik otthona Tata volt, ahova főképp nyaranta utazott Mimivel – a tárlaton az ott készült képek közül is láthatunk egy izgalmas válogatást. 1910-ben elkészült műteremvillájában, ahol gyakran vendégül látták barátaikat is, különösen megihlette őt a ház csodálatos terasza és kertje, illetve természetesen a felesége, egyben múzsája is. Az első világháború nagyon megviselte a festőt, ugyanis haditudósító és -festő volt a fronton 1914 és 1916 között Mednyánszky Lászlóval és a szintén kaposvári születésű Rippl-Rónai Józseffel együtt.
Szücs György, a múzeum tudományos főigazgatója úgy fogalmazott az ezt követő korszakáról: „Az első világháború traumáját követő felszabadultság éppúgy eredményezte a felfokozott élni vágyást és a szórakoztatóipar fellendülését, mint a lelki elmélyedést, a különféle vallási irányzatok és tanok elterjedését, illetve a művészetben az áldozathozatal, a mártírium, a bűn és bűnhődés nem annyira vallási, inkább szimbolikus feldolgozásait. A modern élet dinamikája, fény- és árnyoldalai Vaszaryt is foglalkoztatták, életművében – bár sem a bohém magatartás, sem a tételes vallás követése nem jellemezte – egyaránt fontos téma a kávéházak, utcák és tengerpartok színes világa, de a krisztusi példa jelenkori megjelenítése is.” A Golgota témaköre különösen foglalkoztatta a művészt ezekben az időkben, amelynek láthatjuk is szép példáit a kiállításban.
A nehézségeken végül a munka lendítette át: 1920-tól az újjászervezett Mintarajziskola (1908-tól hivatalosan Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola, ma Képzőművészeti Egyetem) tanári karát erősítette, s egyben természetesen a szerencsés hallgatók kreativitását is. Vaszary híresen jó oktató volt: Hincz Gyula festő úgy fogalmazott, hogy „Tanterembe léptekor minden növendéke érezte, hogy egy nagy művész és nagy pedagógus lép elébük s érezte, hogy küldetésének teljes felelősségével van jelen növendékei közt. Modorában volt valami hűvös és tartózkodó, és valami rendkívüli gyöngédség. Mindenkivel szemben figyelmes és figyelmet keltő volt. […]
A segítségért és a vezetésért köszönetet nem fogadott el: nem önért tettem, hanem a művészetért – szokta mondani végszóként az Epreskertből távozó növendékeknek.”
Párizs azonban nem eresztette az akkor már hatvanas évei elején járó Vaszaryt, aki ismét visszament az addigra megváltozott városba. A két világháború közötti időszakra jellemző dekadencia, csillogás, gondtalanság és pezsgés nagyon megihlette őt. Ekkor már nem a korai, akadémista oldalát látjuk Vaszarynak, hanem – a vászonra leheletvékonyan felvitt színekkel megörökítve – fantáziadús korzójeleneteket, metropolisz-hangulatokat. Különös atmoszférájú éjszakai képek, szinte díszletként ábrázolt emberalakok, pezsgés-nyüzsgés – látszik, hogy Vaszary a személyes élményeiből is építkezett, amikor megalkotta ezeket a műveket.
Ez a virágzás sajnos nem tartott sokáig. Egyrészt a korábban említett kultúrpolitika miatt, amely nem tolerálta Vaszary aktjait: elvárták ugyanis, hogy fedje el a meztelen testeket ruhával, ám, mivel ezt Vaszary, és kollégája, Csók István sem volt hajlandó megtenni a képein, elbocsátották őket főiskolai állásukból. Másrészt, bár Vaszary nem élte meg a második világháborút, az előszelét az 1930-as évek végén már jól érezte. Ugyanakkor számos vidám, derűs műve is született ekkortájt: a virágcsendéleteket felvonultató szekció különösen üde színfolt a tárlatban.
Vaszary úgy vélte, hogy „a szép nő legveszélyesebb riválisa a virág” –
és ahogyan azt a kiállításban is láthatjuk, valóban egyenértékű jelentőséget tulajdonított mindkét témának, hiszen bővelkedik gyönyörű virágcsendéletekben és nem kevésbé szép nőkben is a válogatás. Légies, kecses – néhol zavarba ejtően feltárulkozó – lány- és nőalakok, vibráló színek és könnyedség jellemzi és igazi békebeli érzés hatja át ezeket a kompozíciókat, ahogyan a színpadi jeleneteket és az újonnan felfedezett tengerparti témákat is.
Nehéz egyetlen színt kiemelni ebből a látványos forgatagból, mégis, van egy jellegzetes „Vaszary-kék”, amelyről valószínűleg maga is sejtette, hogy ikonikussá válik a jövőben. Tudjuk ugyanis Barcsay Jenőtől, hogy a mester minden hónapban más és más kompozíciós feladatot adott a diákoknak, így például ki kellett próbálniuk, hogy hogyan lehet kiaknázni egy-egy színnek – mondjuk éppen ennek a kéknek – a lehetőségeit is.
A nagyszerű kiállítás kurátora Gergely Mariann művészettörténész, aki tárlatvezetéseinek a „Színek – fények – hangulatok” címet adta. E hármas címadás miatt asszociálhatunk az Ízek, imák, szerelmek című filmre is: és valóban, a Vaszary. Az ismeretlen ismerős tárlatban minden megvan, ami egy igazán feltöltő és léleksimogató múzeumi élményhez szükséges – színek, fények, hangulatok, ízek, imák és szerelmek is. De leginkább talán Vaszary János személye, lelke és lenyűgöző festői tudása, amelyek miatt valóban ő a magyar festészet egyik állócsillaga, aki, mint látjuk, még akkor is meg tud minket lepni, amikor a legkevésbé számítanánk rá…