Ezúttal egy kevéssé ismert Leoš Janáček operáról lesz szó, melyben ugyan sokkal inkább egy varázsital játszik szerepet, mint az alkohol, de hogy miért kerülhetett be mégis a válogatásba, többek közt ez is kiderül a mai bejegyzésben.

- hirdetés -

Röviden összefoglalva: A Makropulosz-ügy egy fantasztikus történet egy 337 éves operaénekesnőről. Elég furcsa szüzsé egy operához. A furcsaság nem véletlen, hiszen az opera alapját képező színdarab Karel Čapek tollából származik, az 1922-ben bemutatott mű pedig rögtön felkeltette a cseh zeneszerző figyelmét, aki 1925-re el is készült az operájával.

A címben szereplő „ügy”, a cseh „věc” valójában annyit tesz: dolog (ez persze sután hangzana magyar fordításban). Ez a dolog pedig egy titkos recept, az emberi élet meghosszabbítását lehetővé tévő varázsitalé, melyet az 1500-as évek végén kevert ki a főszereplő, Emilia Marty (szül. Elina Makropulos) édesapja, II. Rudolf császár udvari alkimistája.

A császár nem bízva a férfiben, arra kényszerítette, hogy kipróbálandó a szert, először lányával itasson belőle. Közben eltelt 300 év – a szer tehát hatott – a nő pedig érzi, hogy ereje fogytán, és egy évszázadok óta húzódó családi pereskedésbe belefolyva próbálja visszaszerezni a receptet, amely egykori férje házában maradt. Mondanom sem kell, hogy a több évszázad alatt nem csak egy, hanem igen sok férfival volt dolga, igen sok álnéven (mindig E.M. monogrammal) és a szálak lassan összekuszálódnak.

És az sem titok, hogy a darab minden szereplője szerelmes a nőbe, és akar tőle valamit, Emilia viszont nem akar semmi mást, csak a receptre vágyik. A darab csattanóját nem lövöm le, de egy fontos kulcsjelenetről muszáj említést tennem: a darab vége felé Emiliát a peres ügyvéd vezetésével kérdőre vonják, szemet szúr a sok E.M. monogram, és az azonos kézírás a több száz évet átívelő hivatalos iratokon. Ekkor, feladva a titkolózást, megjelenik a nő, részegen, kezében whiskys pohárral. A férfiak elvennék tőle, de ő így szól: hagyjatok inni, csak így fogok tudni beszélni. És beszél is…