„Melyiket szeretik jobban? A Muzsikát vagy a Fölvágottat?”- teszi fel a kérdést a mai epizód hőse. Ha az olvasó most mély gondolkozóba esne, és filozófia eszmefuttatást várna, ne tegye! A zeneirodalom – túlzás nélkül állíthatom – legszórakoztatóbb alakja és egyben legfurcsább különce, Erik „Gymnopédies” Satie (1866-1925) története következik.
Vallást alapított, melynek ő volt az egyetlen követője, kizárólag fehér színű ételeket evett egész életében, soha senkit nem engedett be a lakásába, ugyanabból a drága ruhából hét öltözetnyit vett, hogy minden nap viselhesse őket, a biztonság kedvéért mindig volt nála egy kalapács.
És ez csak néhány szösszenet a komponista életéből. A Satieról szóló anekdotákból egy egész sorozatot lehetne összeállítani, ez a poszt most arra kíván rámutatni, hogy a komponista sokkal több volt „a Gymnopédiák szerzőjénél”, aminek az utókor nagy része tartja. Fiatalabb zenésztársai áhítattal néztek fel rá. Az eredetileg Satie által alapított Hatok csoportja eleinte szellemi atyjának tekintette a zeneszerzőt (aztán összevesztek). Szoros barátságot ápolt Debussyvel, akivel a híres Chat Noir-ban abszintoztak.
Sajnos nem csak itt, és nem csak vele, ráadásul nem is keveset, így nem meglepő, hogy Satie viszonylag korán, 59 évesen bekövetkezett halálát májzsugorodás okozta. A zeneszerző mindig igyekezett megtalálni és meglovagolni a legmodernebb irányzatokat, amelyhez a századforduló Párizsa a legtökéletesebb hely volt az időben. Részt vett a dadaista kiáltvány előkészítésében is. Man Ray egy együtt átiszogatott éjjelen álmodta meg egyik leghíresebb alkotását, Parade című balettjén együtt dolgozott Gyagilevvel, Picassóval és Jean Cocteauval, de a kor olyan jelentős alakjaihoz is bejárása volt, mint például a híres műgyűjtő, Gertrude Stein.
Részlet 1917-es balettjéből, a Parade-ból:
Talán mindezek után nem meglepő, hogy Satie újrafelfedezése a zenetörténet egy másik nagy különcéhez, John Cagehez köthető, aki rengeteget tett azért, hogy a francia zeneszerző műveit újra műsorra tűzzék.
Előadatta többek között a zeneirodalom legnagyobb trollkodását, a Vexations című zongoradarabot, melyet Satie dühében írt Suzanne Valadon festőnőnek, akit egy együtt töltött szerelmes éjszaka után feleségül akart volna venni, de kosarat kapott (ez az egyetlen nőügye, amelyről tudunk).
A mű mindössze háromsoros – viszont az inkriminált három sort 840-szer kell eljátszani.
A darab így 18 órásra duzzad, Cage és csapata pedig azt találták ki, hogy az 5 dolláros belépőből minden kibírt 20 perc után 5 cent visszajárt, így, aki végigülte az egész előadást, az 2,80 dollárt visszanyert belépője árából.
Íme, a mű, tessék betenni végtelenítettre: