Ha van ária az operairodalomban, amit az is ismer, aki még sosem járt operában, és még gyermekkorában sem rángattak el egy Varázsfuvola előadásra – nos, az is ismeri Mozart eme opuszát, vagy ha mást nem is, az Éj királynőjének áriáját. Tavaly vízügyileg, idén koronás szempontból vizsgálom a művet.
Kezdjük mindjárt azzal: mitől vált a királynő bosszúáriája az operairodalom leghíresebb részletévé? Mozart 1791-ben bemutatott, utolsó operájának főgonosza, minden Disney boszorkányok ősanyja nevezetesen minden olyan operai tulajdonsággal rendelkezik (ideális esetben!) melyek miatt a műfaj legnagyobb rajongóit magáénak tudhatja. Koloratúr szoprán szerep, tehát rendkívüli hangmagasságokat és emellett nagyfokú virtuozitást igényel az érzelmekkel túlfűtött ária, melyet egy igen dekoratív karakter ad elő.
Vagy egy papagáj…
A szabadkőműves utalásokkal teletűzdelt tanmese-szerű történet a maga kuszaságában gyakorlatilag józan ésszel viszonylag követhetetlen, az pedig, hogy melyik a “jó” oldal, gyakorlatilag eldönthetetlen. A jóságos Sarastro vs. gonosz Királynő nemigen állja meg a helyét, mert mindkettejük szolgálatában igen kétes alakok gyülekeznek. A lényeg azonban, a történet végére a két szerelmes pár: Tamino és Pamina, valamint Papageno és Papagena egymásra találnak.
Íme, a Királynő bosszúáriája a legzseniálisabb Varázsfuvola színrevitelben, Barrie Kosky rendezésében (többek közt itt írtam róla):