A sorozatból nem maradhat ki az operairodalom egyik, ha nem legmegosztóbb alakja, Richard Wagner. Ő az a szerző, akinek a neve hallatán vannak, akik tovább sem olvassák ezt a szösszenetet, mások szívében melegség gyúl. No, igen, Wagnert általában vagy imádjuk vagy gyűlöljük.
A mai opus nem a Nibelungok körül gyűrűzik (pun intended), hanem egy egészen klasszikus király karaktert kínál, mégpedig a történelemkönyvekből is ismerős I. Henrik királyt. Ez az a Henrik, akit „Madarász” néven is ismerünk, Wagner zenedrámájának, az 1850-ben bemutatott Lohengrinnek pedig kulcsszereplője a hattyú. Véletlen? Aligha. Mármint a poén.
Az 10. század elején, Antwerpenben járunk, a király éppen a magyarokkal (bizony!) készül összecsapni, szövetségeseket toboroz Brabantban. Egy pillanat alatt udvari cselszövések hálójában találjuk magunkat, melynek lényege, hogy Elzát, a brabantiak árván maradt hercegnőjét testvére, a trónörökös meggyilkolásával vádolják, ekkor megjelenik egy meglehetősen kétes egyén, egy herceg, akiről az égvilágon semmit nem tudunk.
Tisztázza a lányt, és rögtön feleségül is kéri, de kiköti, hogy az nem tudakolhatja meg tőle, ki lesz a jövendőbelije. Legyünk őszinték, ez nem valami fair play. Jó pár órával (Wagner opera…) és fordulattal később a lány természetesen rákérdez, hogy ugyan, kihez is készül hozzámenni, mire egy utolsó tragikus fordulat után a herceg (ekkor már tudjuk, Lohengrin) egy hattyú hátán távozik.
Idézzük fel a magyar operajátszás utóbbi évtizedeinek legnagyobb botrányát, Katharina Wagner (e sorok írója szerint zseniális) budapesti Lohengrin rendezését magyar felirattal, Kovács Sándor zenetörténész bevezetőjével: