Elsőrangú muzsikusok, hangszerek, valamint különböző műfajok és előadásmódok találkoznak egymással április 28-án a Pesti Vigadóban. A MVM Classic&Club koncertsorozat következő eseményén a hegedű és a zongora párbajozik egymással a szó szorosabb és átvitt értelmében is, aminek kapcsán az est házigazdáját, Bősze Ádámot, valamint Baráti Kristóf hegedűművészt és Farkas Gábor zongoraművészt kérdeztük.

– Egészen különleges est, egy muzsikuspárbaj részese lehet a közönség az MVM Classic&Club következő eseményén. Volt már részetek hasonló koncertben?

Bősze Ádám: A KaposFesten egyszer volt egy olyan előadás, amikor paraván mögött játszott két kiváló hegedűművész. Ha jól emlékszem, Baráti Kristóf a Stradivariját, Sárközy Lajos pedig a cigányprímások legféltettebb hangszerét adta kölcsön. A hagyományos értelemben vett párbaj kapcsán viszont csak a Müpa orgonapárbaja jut az eszembe, annak ellenére is, hogy a zenetörténetben a zenei párbajozásnak azért komoly hagyománya van.

Baráti Kristóf: Amellett, amit Ádám említett, nem volt részem még párbajban, és valójában – bár nem akarok ünneprontó lenni – a mostani koncertre sem így tekintek.

Farkas Gábor: Egy alkalommal adtam olyan koncertet, ahol Liszt művei nem csak az eredeti formájukban, de vokális átiratban is elhangzottak és a Magyar Állami Népi Együttessel is volt egy közös projektünk, melynek részeként Kelemen Barnabással és Pál István Szalonnával adtunk elő Bartók-variációkat. Ezek koncepciója valamennyire közelebb áll ahhoz, amire most készülünk.

– A hegedű kerül majd szembe a zongorával. Lehet párbaj hangulatra számítani?

FG: Mivel különböző hangszerek kerülnek egymással szembe, ezért ez a párbaj nem feltétlenül lesz annyira kiélezett, mint amit mondjuk Liszt vagy Bach a kortársaival vívott annak idején. Ezek ma is legendás eseménynek számítanak, amelyek lételeme volt az improvizáció. Mi konkrét műveket, azok különböző átiratait játsszuk, így főleg a közönség az, aki majd ebből profitál.

BÁ: Az ókori mitológiában több párbaj is volt, azok ott vérre mentek. Például Marszüasz és Apollón esete, ahol a győztes Apollón a végén szabályosan megnyúzta ellenfelét. Bach és Marchand, valamint Liszt és Thalberg párbajának is, bár már nem vérre mentek, szintén elég komoly jelentősége volt. A mostani koncertnek természetesen ilyen tétje nincs, legalábbis nagyon remélem, hogy nem fog egymás nyakának ugrani Balázs János, Baráti Kristóf, Farkas Gábor és Pál István Szalonna és bandája. Ennek inkább az az üzenete, hogy hajdan volt úgy, hogy zenészek összemérték a tudásukat, mi pedig – ezen hagyományok mentén – egy sajátos zenei találkozásra (ha úgy tetszik, viadalra) készülünk ezen a koncerten.

BK: Egy párbaj során indulatok vannak, ellentétek feszülnek egymásnak, és ha nem is a szó szoros értelmében, de szokás szerint elvérzik valaki, vagy esetleg mindketten. Párokban játszunk, eltérő hangszereken, itt biztos nem lesz ilyen.

– Mi az, amit a közönség megtapasztalhat az egymással párban álló darabok kapcsán?

BÁ: Ahogy Gábor is említette, a lényeg az, hogy legyen lehetőség megérezni, hogy a különböző hangszerek, jelesül a hegedű és a zongora, hogy viselkednek bizonyos daraboknál. Hogyan szól egymás mellett, ha van például egy Paganini Capriccio szólóhegedűre, és ennek létezik egy Liszt-féle zongoraátirata. Miben áll mondjuk Paganini technikai zsenialitása és mindezt hogyan tudta Liszt a magáévá tenni. Egy ilyen előadás szerintem nagyon felvillanyozó tud lenni, hiszen a hallgató számos olyan ismerettel gazdagodhat, amire egy átlagos koncert nem feltétlenül alkalmas.

FG: A zene sokszínűsége kerül előtérbe. A zongorán eleve úgy érdemes játszani, hogy az ember egyfajta ének-, illetve zenekarszerű hangzásra törekszik. Ehhez elengedhetetlen, hogy egyrészt ismerjük a különböző átiratokat, másrészt azokat mindig összevessük az eredeti verzióval. Én többek között Chopin cisz-moll noktürnjét és Debussy A lenhajú lány című darabját fogom játszani, biztos vagyok benne, hogy különleges élmény lesz, amikor ez utóbbi hegedűn is megszólal.

BK: Ilyen koncepció mellett kifejezetten kihívás egy olyan műsort összeállítani, amiben ne az történne, hogy egy darab más-más hangszeren, de kétszer ugyanúgy elhangzik. A kiválasztott Bartók, Liszt, Chopin és Debussy-műveket, úgy gondolom, jól ismeri a közönség. Mi egymás mellé párosítjuk ezeket, így nagyon jól kidomborítják egyik irányból a zongora, másik irányból pedig a hegedű adottságait, lehetőségeit.

– Művészként mi az, amit egy ilyen koncertből profitálni lehet?

FG: Elsősorban nagyon sok inspirációt kapok, főleg, ha egy adott darab egy az egybeni átiratáról van szó. Bizonyos dolgok másként fognak szólni, és természetesen van, amit csak a zongorán lehet teljes mértékben megvalósítani, de ugyanez igaz a hegedűre is, a hangszerek technikai sajátosságai, korlátai nagyon izgalmas megoldásokat tudnak eredményezni, és itt megint csak Chopin cisz-moll noktürjének fináléja az, amit a közönség figyelmébe ajánlok.

BK: Hegedűművészként én nem vagyok híve az átiratoknak, az úgymond feldolgozásokból viszont nagyon is értékes dolgok születhetnek. A zongora az utóbbira kifejezetten alkalmas, nagyon jól meg lehet szólaltatni rajta egy szimfonikus vagy akár egy népzenei anyagot. Visszafelé, a hegedűre ez már kevésbé igaz, ezért örülök annak, hogy sikerült olyan műsort összeállítani, amelynek esetében sokszor – bár elfogult vagyok – még jobb is a hegedűre írt változat, mint az eredeti. Én is a Chopin-noktürnt ajánlom elsősorban mindenki figyelmébe.

– Adott a zenei élmény, mi az, amit a zenetörténeti magyarázatok hozzá tudnak ehhez adni?

BÁ: Egyfajta kultúrtörténeti hátteret szeretnék adni. Az előzményekkel szeretném bemutatni többek között azt, hogy manapság már komoly jogi problémákat vethet fel, ha valaki más dallamait használja, bizonyos időkben viszont ez kifejezetten üdvös volt. A zenetörténet például nem keveset köszönhet Liszt Ferencnek, hiszen ha nem dolgozza át Schubert dalait zongorára, talán soha nem ismerjük meg őket ilyen részletességig. Megpróbálok olyan történeteket összegyűjteni, melyekkel a közönséget úgy tudom szórakoztatni, hogy egyrészt információt adok át, másrészt pedig a feszült figyelmet, amire a fellépő művészek játéka a garancia, egy kicsit fel tudom lazítani.

– Egy koncert mindig magában hordozza az improvizáció lehetőséget. Fel lehet erre készülni?

BÁ: Nagyon szeretem, amikor rögtönözni kell. Bár nem tudom, hogy ez a koncert ebből az intencióból született-e, a művészek lehet, hogy találnak rá alkalmat. Engem ez abban az esetben érinthet, ha például összekeverik a műsort, vagy egyáltalán nem játsszák azt, ami ki van írva, vagy pedig meg se jelennek a színpadon. Mindegyikre volt már példa, és ezek számomra a jutalomjáték pillanatai.

BK: Az improvizáció számomra, még ha egy kicsit kötöttebb formában is, de elengedhetetlen. A már sokszor említett Chopin-műnek bizonyosan nem ez az intenciója, de a liszti életműben, a Liszt-darabokban ez biztosan benne van.

Az MVM által útjára indított koncertsorozatról további részletek itt találhatók: www.mvmclassicclub.hu