Mestere volt Karajan és Bernstein, vezényelte Plácido Domingo, Renée Fleming és Bryn Terfel fellépéseit, decemberben pedig a Metropolitan Opera, a Covent Garden és a Sydney-i Operaház után ismét Budapesten láthattuk. Christian Badea ezúttal A kármeliták operaházi premierjét és a Bohéméletet dirigálta az Andrássy úti dalszínházban.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– Poulenc remekműve a francia forradalom utáni időkben, a jakobinus diktatúra végnapjaiban játszódik. Megtörtént eseményeken alapuló darab, ami egy fiatal arisztokrata novícia szemszögéből mutatja be tizenhat apáca kivégzését. Mi az, ami szakmai vagy épp spirituális szempontból a leginkább hat önre ebben az alkotásban?
– Ez a kompozíció az operarepertoár egy igen különleges ékköve. A legtöbben drámaian erős utolsó jelenete miatt ismerik, amikor is a nővérek a Veni, Creator Spiritus kezdetű zsoltárt énekelve vonulnak a vesztőhelyre. Rendkívül megrendítő pillanat, ráadásul az egyetlen alkalom a zenetörténetben, amikor a guillotine hangja egy zenemű szerves részét képezi. Mivel a francia kultúrán nevelkedtem, számomra ez az opera a nyelv és a történelem csodálatos megnyilvánulása.
– Mi az oka, hogy egy ilyen elkötelezetten vallásos mű egyike azon kevés modern operáknak, amik napjaink szekuláris világában meg tudtak maradni a dalszínházak repertoárján?
– Szerintem az itt megjelenő istenfélő légkör és a fizikai környezet csupán a kereteit alkotják egy valójában sokkal mélyebb és időtlen vitának, ami a lélekről és a vágyakról, a személyes identitás iránti igényről, az élet értelméről és sok más hasonló témáról szól, amelyek egyidősek az emberiséggel. A látszólag törékeny apácák valójában hihetetlen bátorsággal és erős erkölcsi iránytűvel felvértezett személyek, akik rendelkeznek az együttérzés és a megértés képességével. Minderre napjainkban is nagy szükség van – elég csak körbenézni, mi zajlik ma körülöttünk. A kármeliták által felvetett eszmék nem csupán üres szavak – a nővérek végül meghalni is hajlandók értük.
– Mi inspirálta Poulenc mélyen gyökerező hitét, és ez a fajta komolyság hogyan hozható összhangba azzal a könnyed, játékos zenével, ami a fiatalkorát jellemezte?
– Nem tudom pontosan, hogyan zajlott le benne ez az átalakulás, de azt feltételezem, hogy mindig is mélyen vallásos ember volt. Valószínűleg az élete végéhez közeledve vált számára világossá, mi az, ami igazán fontos. Hasonló változáson ment keresztül Liszt Ferenc is.
– Említette, hogy a francia műveltség képezi tudása alapját. Milyen többletet adott az Ön számára ez a tény?
– Abban az időszakban kezdtem a tanulmányaimat Romániában, amikor az országom nagyon közel állt a franciákhoz. Ennek régi hagyományai vannak, számos román író, színész és zenész lett a 20. század francia kultúra meghatározó alakja, elég csak Eugène Ionesco, Tristan Tzara, George Enescu, Constantin Brâncuși munkásságára gondolni. A beszélt nyelv meghatározza a műveltséget, hiszen magában hordozza a szépséget és a kifejező erőt, egyben rendelkezik egy erős karteziánus, racionalista logikával, ami magával ragadó. Ezek a jellegzetességek átszüremlenek a zenébe is.
– Decemberben Puccini Bohéméletét is dirigálta, amit világszerte számtalanszor megtett már. Sokszor elmondta, hogy mindig van valami új, amit érdemes felfedezni a partitúrában. Mi az, ami az utóbbi időben foglalkoztatja ezzel a művel kapcsolatban?
– Ez a darab régi, jó barátom, rengeteg szép emlék fűz hozzá, például amikor Mirella Frenivel és Plácido Domingóval adtuk elő néhány éve a Metropolitan Opera évadnyitó gáláján. Mivel ennek a gyönyörű operának a vezénylése kapcsán már ilyen nagy múltra tekintek vissza, az új elemek – mert ezek mindig vannak – a friss énekhangokból, a zenekarból, az előadás változó akusztikai részleteiből állnak össze. Csupa apróság, amik szavakban nehezen fejezhetők ki, de nagyon világosak és fontosak számomra.
– A karmester az operaelőadás lelke, aki a kottából indul ki, miközben a zenekarral és az énekesekkel is dolgozik. Ennek ellenére van olyan alkalom, amikor a többi alkotó is inspirálja? Mi a helyzet egy csaknem nyolcvanéves rendezés esetében, mint amilyen a budapesti produkció?
– Volt alkalmam pár kiváló színpadi rendezővel dolgozni, akiknek eredeti ötletei és a zenéhez fűződő szerves kapcsolata valóban ihletet adott. Ilyen volt például a Liviu Ciulei által megalkotott Kisvárosi Lady Macbeth a Spoletói Fesztiválon, a Stefan Herheim által Oslóban színpadra vitt Tannhäuser vagy John Cox és David Hockney A kéjenc útja produkciója Stockholmban. A budapesti Bohémélet számomra olyan, mint egy régi, kedves ismerős, akivel szívesen találkozom újra és újra, és alighanem a közönség is így van ezzel.
– Eddigi munkái során milyen tapasztalatokat szerzett az Operaház zenekarával?
– Csak jó emlékeim vannak. Az első feladatom a 2013-as Tannhäuser volt, amit A bolygó hollandi, a Parsifal és most a Bohémélet követ. Lenyűgözött, milyen sok jó énekes van önöknél! Ilyen sok előadást ilyen széles repertoárral bemutatni, többségében magyar előadókkal – ez igencsak figyelemreméltó.
– A zenei élet olyan emblematikus alakjaitól tanulta a karmesterséget, mint Herbert von Karajan és Leonard Bernstein. Mi a legfontosabb, amit tőlük kapott útravalóul, és mi az a tanács, amit ön adna át a következő nemzedéknek?
– Egyszerűen fogalmaztak, úgyhogy én is könnyen össze tudom foglalni a lényeget. Mindig azt mondták, hogy a karmester a király, ezért hát tanulmányozzátok a kottát, és ha már ismeritek, analizáljátok tovább, mert a darabról soha nem lehet eleget tudni! A másik meghatározó elem a közönséggel való kommunikáció, hiszen meggyőző erővel kell elmesélni az adott történetet. Természetünkből fakadóan igényeljük, hogy reagálhassunk egy jól előadott históriára és az emberi hang szépségére. Ezért lesznek mindig is élő operaprodukciók, függetlenül attól, milyen technológiai vívmányokkal rukkolnak elő a tudósok.
– Milyen további feladatok várják ebben az évadban?
– Már eddig is hosszú és sűrű időszakot tudhatok magam mögött. Bukarestben például színpadra állítottam egy Parsifal-bemutatót, az ausztrál nyár kellős közepén pedig egy egészen más természeti közegben, de John Bell számomra jól ismert produkciójában (hiszen a 2013-as premiert is én vezényeltem) a Toscát fogom vezényelni újra Sydneyben. Ha az elkövetkezendő időszakra gondolok, várakozás tölt el, mert olyan művekkel és művészekkel kerülhetek ismét kapcsolatba, amelyek és akik sokat jelentenek számomra.