Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Operaház Álmok útján

Álmok útján

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Istenfélő ember, akinek élete is igazolja hitét, aki keményen dolgozik, hallgat a megérzéseire és nem értékeli túl, de foglalkozik az álmaival is. Októberben megjelent Énekes álarc nélkül című kötetében Lukács Gyöngyi meglepő őszinteséggel vall az előadói hivatás felemelő szépségeiről és lesújtó mélységeiről.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

– Egy színpadi ember művészete az előadások, fellépések, interjúk révén nyitott könyv a mindenkori közönség számára. Miért tartotta szükségesnek, hogy ez a formula szó szerint is valóra váljék?

– Akik ismernek, tudják, hogy igen rendhagyóan alakult a karrierem. Húszévesen főszerepben debütálni az Operaházban olyan ritkaság, amelyre se előtte, se utána nem volt példa. A kötetem a tanulmányaimról, a moszkvai évekről, a felkéréseimről, a mindennapjaimat megkeserítő irigységről és rivalizálásról is szól. Írok arról, hogy soha nem hagytam el a hazámat, nem költöztem máshová, és miközben külföldön dolgoztam, mindvégig fontos volt, hogy itthon is fellépjek. Megvolt bennem a vágy, hogy rögzítsem azt a sok élményt, ami ért, és rájöttem, hogy ehhez nem kell megvárnom, amíg nyolcvanéves leszek.

– Igen ritka, hogy egy művész maga ragad tollat vagy billentyűzetet. Általában olyan szakembernek delegálják a feladatot, aki vállalja, hogy lejegyzi az életeseményeket… Az emberi példamutatáson túl milyen céljai voltak a könyv megírásával?

Szerettem volna bemutatni az énekesmesterség fényes és csillogó oldalán túl a gyötrelmes, megpróbáltatásokkal teli aspektust is.

Talán szégyenből, talán félelemből, talán a felvállalás hiánya miatt, de erről kevés szó esik. Részletesen szóltam arról, hogy hogyan jutottam el a milánói Scalába, az előénekléstől a próbákon át a különböző nehézségeken keresztül a színpadi sikerig.

Lukács Gyöngyi: Énekes álarc nélkül

– A kötet egy gyerekkori álom leírásával kezdődik és az utolsó fejezet is egy visszatérő fantazmából bontakozik ki. Az Ön számára ennyire hangsúlyosak az éjjeli víziók?

– Nem szoktam álomfejtéssel bíbelődni, mert keresztény ember vagyok, elutasítom az ilyen típusú fejtegetéseket. Inkább a megérzéseim azok, amikre nagyon odafigyelek, de ezek a leírások jó keretet adtak a történetemnek, amelynek elbeszélésével 2008-ig jutottam, amikor átvehettem a Kossuth-díjat. Minden egyes feladatomat nem említhettem meg, így kiragadtam a fontosabb momentumokat, de vigyáztam arra, hogy a kronológiai sorrend ne boruljon fel, és az olvasó követni tudja a különböző szituációkat.

– A könyv utolsó mondata folytatást sejtet. Mikor olvashatjuk a második részt?

– Amikor összegyűlik annyi élmény, hogy azt ismét az olvasók elé tárhassam. Bár nagyon szeretek írni, nem volt könnyű széthúzni a szívemet jótékonyan eltakaró képzeletbeli fátylat. Lelkileg nagyon megviselt, hogy szembesülnöm kellett és a legmélyéig át kellett gondolnom bizonyos dolgokat. Ezért sem tudtam volna elképzelni, hogy tollba mondjak, mert a visszaemlékezés, és ez a fajta belső munka nagyon intim folyamat. Úgy érzem, hogy jó időben készült el a memoárom, és ha lesz még mondanivalóm, tovább fogom szőni a gondolatok fonalát.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X