Egy délelőtti, budapesti próba után beült az autójába és Zsolnára indult, hogy este koncertet dirigáljon, majd másnap ugyanígy megtette az utat oda-vissza. A következő héten Prágából érkezett a magyar énekesekhez, majd egy rövid, de tartalmas beszélgetés és némi szusszanás után háromórás előadás várta. Oliver von Dohnányi először állt az Operaház karmesteri dobogóján.

- hirdetés -

– Sokat autózik és vezet, ami bizonyára kimeríti. Hogyan tartja fitten magát?

– Dirigálok! Számomra ez a legjobb edzés.

– És miként frissíti fel az interpretációit azoknak a műveknek, amelyekkel már sokadszor találkozik?

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

– Dvořák, Puccini, Verdi vagy Wagner operái a repertoárom fontos részei, és Mozart Don Giovanniját vagy a Figaro házasságát csaknem háromszázszor vezényeltem. Mindig nagyon örülök, ha újra és újra foglalkozhatom ezekkel a darabokkal. Régebben azt gondoltam, hogy egy idő után már tényleg nem fog semmi újat mondani egy-egy partitúra, de ez egyáltalán nem így van. Ezek az alkotások a zeneirodalom legjobbjai, amelyekben mindig van felfedezni- és újragondolnivaló.

– Számos elismerése mellett az Edinburgh Fesztivál Kritikusdíjának birtokosa, amit egy pozsonyi Faust-produkció kapcsán érdemelt ki, és tavaly novemberben szintén Charles Gounod operája miatt érkezett Budapestre. Mi az a különös kapocs, ami összeköti ezzel a zenedrámával?

Oliver von Dohnányi fotó: Rákossy Péter

– Elsősorban a francia komponista nagyszerűen megírt, nyugodtan hömpölygő zenéje az, ami delejezően hat rám. A szerzemény egyetlen nehézsége, hogy viszonylag sok előkészítést igényel, mert csak akkor működik igazán, ha minden, a kottában egyébként tökéletes pontossággal jelölt instrukció teljesül. A romantikus kor és az ekkor keletkezett operák egyébként is közel állnak hozzám, a Faust mellett Gounod Rómeó és Júliája is a kedvenceim egyike.

– Michał Znaniecki rendezésének bemutatója 2015 májusában volt. Hogyan lehet beilleszkedni egy kész produkcióba?

– Ez nem mindig szerencsés helyzet, és sokszor nem is jön létre a harmónia az új karmester, a muzsikusok és a szólisták között. A Magyar Állami Operaház zenekarával, kórusával és énekeseivel azonban rögtön megtaláltuk a közös hangot, minden kérésemet azonnal lereagálták. Nagyon fontos, hogy egy hangszeres együttes zenei kísérőként és az erőteljesebb, tutti részek megszólaltatójaként is ugyanúgy meg tudjon felelni, és ez a művészgárda ezt a feladatot tökéletesen látja el. További jó érzéssel töltött el az, hogy egy gyönyörű, különleges atmoszférával bíró épületben dolgozhattam, ahol mindenki a közös ügyet szolgálta.

– Első karmestere volt a Szlovák Nemzeti Operának, a prágai Nemzeti Színház Operájának, és 2000 óta a Cseh Nemzeti Szimfonikus Zenekarral ápol szorosabb kapcsolatot. Melyek azok a legfontosabb szakmai információk, irányelvek, amiket minden zenekarnak átad?

– Ezt mindig a konkrét darab határozza meg. A legfontosabb kérdés az, hogy a zenészek akarnak-e játszani, dolgozni, képesek-e lekövetni a változtatásokat vagy csak a megszokott sémákat hajlandók használni. Rögtön érezni lehet a szándékot, ami meghatározza azt is, hogy én mint vezető mit tudok kihozni a közös munkából.

– Hogyan lehet kioldani a rutin béklyóit?

– Sokszor nehéz, de soha nem reménytelen vállalkozás. Számtalanszor előfordult már, hogy a kezdeti enerváltságot, ami a karmester személyére és módszereire vonatkozó ismeretek hiányából is fakadhat, a zene megismeréséből és a lelkesedésből fakadó erő váltotta fel.

Ebből az érzelmi átalakulásból aztán nagyon jó előadások születtek.

A kortárs művekkel szemben mindig érzékelhető egy szemernyi bizalmatlanság, de azt gondolom, hogy nemcsak ABC (Aida, Bohémélet, Carmen) operát szabad játszani, hanem érdemes tovább merészkedni! Az elmúlt időszakban Philip Glass és Mojsej Vajnberg kompozícióit is vezényeltem, és nagyon jó tapasztalatokra tettem szert.

– Budapestről hova vezetett az útja?

– Oroszországba, a jekatyerinburgi Operaházba, ahol főzeneigazgatóként a Rigoletto és a Carmen színrevitelénél segédkeztem. A Bolsoj Színház, a Seattle Opera, a Buenos Aires-i Teatro Colón folytatja majd a sort.

– Dohnányi Ernő távoli rokonaként mit jelent az Ön számára, hogy ezt a nevet viselheti?

Dohnányi Ernő nagyapja és Oliver von Dohnányi ükapja testvérek voltak – a szerk.

– Fontosnak tartom, hogy muzsikus családban nevelkedhettem, és örülök annak, hogy ilyen jelentős zeneszerző leszármazottja lehetek.Amikor Kocsár Balázs főzeneigazgató irodájában jártam, felfedeztem egy régi képet róla, amit a meglepettség első pillanatai után rögtön le is fotóztam. (Nevet.) Szimpatikus nekem, hogy itt szimfonikus együttest neveztek el róla, a Budafoki Dohnányi Zenekart, akikkel dolgoztam is együtt, és

megmelengette a szívemet, amikor egy hangszerszállító kamionon a Dohnányi nevet láttam viszont.

Mindennél fontosabb azonban, hogy Magyarországon ismerik és szeretik az ő zenéjét. Sajnos Szlovákiában még mindig sokszor rácsodálkoznak ezekre a gyöngyszemekre, mert kevésbé tudnak a létezésükről.

– Van valamilyen tárgyi vagy eszmei emléke, amely Dohnányi Ernőhöz fűződik?

– Csak a lényeg: a név, a kották és a zene szeretete.