Felfokozott, tébolyító érzelmek, a nagypolitika sötét hatalmi játszmái és a legbensőbb magánélet szálainak összefonódása, egy tragikus szerelem a történelem forgószínpadán vadregényes skót díszletben, az olasz bel canto hangkulisszájában – ez a Lammermoori Lucia. Donizetti operáját novemberben és decemberben láthatták az Erkel Színházban, az előadás január 9-én 19:40-től az M5-ön tekinthető meg.
- hirdetés -
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
Bár Walter Scott történeteit a romantika korszakára oly jellemző nemzeti érzet és múlt ihlette, Szerb Antal szerint sikerének titka az, hogy „a regény középpontjában nem a történelem áll, hanem az emberi érdekesség, a regényes szerelem”, amely azonban festői hátteret kap, kielégítve mindenkit, aki ebbe a korba vágyódik vissza. S ha ez még nem lenne elég, a finoman adagolt természetfölötti csoda vagy titok olyan sejtelmes atmoszférát teremt, hogy a feszültség végig fenntartja az olvasói figyelmet.
Az 1819-es The Bride of Lammermoor (magyarul: A lammermoori nász) is ezt a bevált receptet követi. Főhőseink, Lucy Ashton és Edgar Ravenswood házasságát finoman szólva sem nézné jó szemmel a két egymással szemben álló család. Az idősebb Ravenswood rossz oldalra állt, így kegyvesztetté vált, birtokát megkapták Ashtonék. A bitorló William Ashton neje, a Lady ezért ifjú sógornője számára politikailag jóval kedvezőbb frigy szervezésébe fog, bevetve szerencselovagot, jóslást, boszorkányságot, de még papot is. Ám épp az egyházfi lesz az, aki keresztülhúzza a számításokat. Általa tér vissza hirtelen, váratlanul az esküvő előtt szinte pillanatokkal Edgar, és kiderül az igazság, a gaz ármány. Lucy a férjjelölt Francis Bucklaw-t majd’ megöli, s nem bírva feldolgozni a feldolgozhatatlant, őrületébe belehal.
A história nem csupán a képzelet szüleménye, állítólag a valóságban is megtörtént a környéken, az 1600-as évek második felében, a Dalrymple és Rutheford famíliákat érintve, II. Károly uralkodása alatt. Legalábbis Scott mama így mesélte fiának. Mi, a hálás utókor mindehhez az inspirációhoz hozzátehetünk még egy nem fikciós elemet: az író Williamina Belsches iránti reménytelen szerelmét, hiszen a hölgy Walter Scott helyett a jóval tehetősebb William Forbes neje lett.
A regényt alapvetően követő, ám annak történetébe dramaturgiailag be-beavatkozó, így aztán szerkezetét tekintve jóval balladisztikusabb operát 1835. szeptember 26-án, a nápolyi Teatro San Carlóban mutatták be. (Ezzel debütált librettistaként Salvatore Cammarano, akinek e műfajban egyáltalán nem ez volt az utolsó munkája.) Hatalmas volt a siker, mind a közönség, mind a kritika részéről, igaz, a premier évében még további tizennyolc előadást a következő esztendőben mindössze négy, majd újra tizenhat, 1838-ban ismét csak kettő követett, és jórészt „koloratúramutatványok mintapéldájaként” tekintettek rá. Nem véletlen: a 19. század második felében színre lépő énekes sztárok nem csupán arra sarkallták a komponistákat, de szinte követelték is tőlük, hogy műveikben képesek legyenek megmutatni technikai bravúrjaikat; a nézők pedig kizárólag rájuk és az ő szólamaikra figyeltek.
A Lammermoori Lucia még a rövid idejű mellőzöttség ellenére is az egyik legnagyobb hatású olasz opera – és itt nem arról van szó, hogy kulcsszituációban említtetik meg a Bovaryné, a Monte Cristo grófja, de leginkább az Anna Karenina lapjain, vagy Luc Besson Ötödik elemében, amelynek egyik emblematikus jelenetében csendül fel az őrület áriája, az Il dolce suono. Hanem arról, hogy későbbi zeneszerzők kompozíciós szerkezetében, hangszerelésében, színeiben, a lélekábrázolást, jellemfestést elmélyítő harmóniák tekintetében tovább éltették Donizettit, akinek a címszerepet éneklő szopránok mellett azért az Edgart megformáló tenorok is igen hálásak lehetnek.
A pesti közönség 1846-ban, még a Nemzeti Színházban találkozhatott először a művel – akkor már az olasz komponista ismert szerzőnek számított itt is –, ami az örökölt repertoár részeként 1885-ben az Andrássy úti dalszínház repertoárjára is felkerült. A dívák közül Bianchi Bianca minden tulajdonságában birtokolta a címszerepet, kizárólag az ő népszerűségének volt köszönhető, hogy műsoron maradt a darab.
„Egyetlenegy olyan öregember sem látható az Operaház falai között, aki valaha is látta ezen a színpadon Donizetti művét” – írta A Reggel az 1948. április 30-i előadást követően, amikor hosszú szünet, harmincnyolc év után mutatták be ismét a Lammermoori Luciát, a beszámolók tanúsága szerint a teljes társulatot és a kiállítást illető nagy közönség- és szakmai sikerrel. Az előttünk álló premieren valószínűleg sokan lesznek, akik számára nem ismeretlen ez a zenei alkotás, akár felvételről, akár közvetítésből, akár előadásból. Ám ne feledjük, minden generációnak saját referenciaélményre van szüksége.
