Wagner bűvkörében

Richter János

December 5-én Erkel színházi gálával emlékezett a száz évvel ezelőtt elhunyt Richter Jánosra a Budapesti Filharmóniai Társaság. A zenekart 1871 és 1907 között negyvennégy alkalommal vezényelte a Wagner-interpretátorként világhírűvé vált karmester.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

A fáradhatatlan kultúrateremtő győri egyházi karnagy, zeneszerző, Richter Antal váratlanul bekövetkezett halála után özvegye, egykori tanítványa, az operaénekesi pályára készülő Csazenszky Jozefa két gyermekével Bécsbe költözött. Az elsőszülött „győri fiú”, János (Hans) abszolút hallásának, örökölt zenei adottságainak köszönhetően gyorsan haladt a művészi pályán. A bécsi konzervatóriumban hegedű- és kürtórákat vett, vezényelni tanult, és közben a Theater am Kärntnertor zenekarában játszott. Hangszertudás terén utolérhetetlennek bizonyult, a fáma szerint ugyanis az oboa és a hárfa kivételével valamennyi instrumentum megszólaltatásához értett, és e képességét karmesterként a próbák során a gyakorlatban is kamatoztatta. A konzervatóriumi és templomi koncerteket követően élete igazi debütálására 1865 szeptemberében, szülővárosában került sor; az ottani ének- és zeneegylet kérte fel hangversenyük vezénylésére.

Richter később színházi muzsikusként mélyült el Richard Wagner műveiben. A német mester feltétlen híve számára nagy lehetőség adódott, amikor zenei asszisztensként felvételt nyert a zeneszerző „luzerni alkotóműhelyébe”, ahol A nürnbergi mesterdalnokok partitúrájának másolásával, tisztázásával bízták meg. E munka aztán nem csak Richter élethosszig tartó művészi elköteleződését alapozta meg, nagyrabecsülése mellett Wagner atyai barátságával is kitüntette. A lelkes, tehetséges famulus olyannyira közel került a komponista családjához, hogy Cosima Liszt és Wagner házasságkötésekor az esküvői tanú szerepét is vállalta. Sűrű levelezésükben Wagner megszólításai beszédesek: „Kedves Segéd!”, „Én jó Richterem!”, „Kedves Barátom!”, „Legkedvesebb Barát és Segítő!”

Cosima is rendszeresen ír naplójában „Richter barátjukról”, röviden beszámolva a bayreuthi találkozásokról, a támogatásgyűjtő hangversenyek előkészületeiről, eredményeiről, a szakmai eszmecserékről, a változatos házi muzsikálásokról, később az ünnepi játékok próbáiról, az előadások kapcsán felmerülő problémákról… Wagnerék érthetően nehezen engedték „hazai kitérőkre” Richtert, aki a pesti Nemzeti Színház opera-előadásait és a Filharmóniai Társaság koncertjeit vezényelve végre igazán fontos posztot tölthetett be. Elsősorban Beethoven, Wagner és Liszt műveit dirigálta, a színházban pedig Wagner-bemutatókat készített elő. Cosima 1875. március 9-i pesti naplóbejegyzése azonban nem túl hízelgő:

„Este A bolygó hollandi Richter vezényletével; magyarul és olaszul énekelnek. Nagy csalódás! Még sehol sem húzták meg ennyire a Hollandit, sőt Richter cintányért is alkalmazott stb. Csodálkozunk ezen a par excellence wagneriánuson!”

Az ifjú karmester 1871-től 1875-ig tartó intenzív pesti korszaka azért ért véget, mert nacionalista körök – Erkel Ferencre hivatkozva – kifogásolni kezdték német dominanciájú műsorválasztását. Az intendáns azt sem nézte jó szemmel, hogy a bayreuthi Festspielhaus 1876. évi megnyitására, A Nibelung gyűrűje első teljes előadására készülő Richter hosszabb pihenőidőt kért a partitúrák tanulmányozására. A nézeteltérések ellenére Richter János kapcsolata nem szakadt meg Budapesttel. Teherbírására jellemző, hogy bécsi, bayreuthi, londoni és manchesteri működése idején is rendszeresen visszatért a fővárosba. (Utoljára, 1907-ben Liszt Krisztus-oratóriumát vezényelte a Vigadóban.)

Richter 1875-ben vette át a bécsi Hofoper és a Bécsi Filharmonikusok vezetését. A zenekar vele induló aranykorában többek között Brahms-, Csajkovszkij-, Bruckner- és Dvořák-ősbemutatókat vezényelt. Tekintélyét – és szenvedélyes, heroikus karmesteri stílusát – Gustav Mahler feltűnése árnyékolta be. Ahogy Csáth Géza egy helyütt megjegyezte: „Richter János arról volt híres, hogy aránylag kevés próbával igen jó előadásokat produkált. Mahler nem elégedett meg az igen jóval. Csakis a legjobbat akarta.”

Richter János

Bruno Walter visszaemlékezéseiben így ír a bécsi „generációváltás” körülményeiről: „Roppant érdekes volt számomra, hogy a Wiener Hofoper karmesterei között Hans Richterrel találkozhattam, akit Bayreuth és Wagner sokéves barátságának dicsfénye övezett. Hallottam tőle egy látható kedvetlenséggel dirigált Meyerbeer Afrikai nő-előadást és egy mesterien vezényelt Mesterdalnokokat. Emlékszem, Mahler milyen buzgalommal igyekezett minden tiszteletet megadni Richternek, ami csak egy világhírű, hivatása magaslatán álló művésznek kijár – én is ott voltam az irodájában, amikor az óriási repertoárkönyvet az ablak elé, az írópultra helyezte, és megkérte Richtert, választaná ki maga, mit akar dirigálni. Mahler minden igyekezete, hogy a híres kollégát Bécshez kösse, hiábavalónak bizonyult. Richter hamarosan hátat fordított az osztrák fővárosnak. Ehhez valószínűleg hozzájárult az is, hogy úgy érezte, régi hírnevét elhomályosítja Mahler ifjúi ragyogása. Működését Angliába helyezte át…”

Angliai pályafutása valójában már 1877-ben elindult, természetesen Wagnerrel. A prominens hangverseny- és operakarmestert, a londoni zenei élet visszatérő vendégét 1899-ben a manchesteri Hallé Zenekar vezetőjévé választották. Richter megismerte és támogatta Edward Elgart, akinek több művét ő mutatta be; az ifjú Bartók pedig Kossuth-szimfóniájának manchesteri előadását köszönhette neki. Az alkalmi Richter-koncertek közreműködőiből alakult meg 1904-ben a Londoni Szimfonikus Zenekar, amelynek irányítását az alapító visszavonulása után 1911-ben a hálás Elgar, majd Nikisch Artúr vette át…

Richter 1912-ben a számára sorsdöntő Mesterdalnokokat még egyszer elvezényelte Bayreuthban, ahol gyengülő egészséggel élete utolsó éveit töltötte. Megbecsülten, békében. Wagner és Liszt géniusza, szelleme kísérte el…