Először énekel teljes operai szólamot Budapesten és először lép az Erkel Színház színpadára. Anna Netrebko december 29-én az Andrea Chénier koncertszerű előadásában formálja meg Maddalena de Coigny szerepét – s ezzel egy régi hagyományt folytat.
A cikk eredetileg az Opera
Magazinban jelent meg.
Az Erkel Színház népoperai jellege, a jegyárak és egyben a magas művészi nívó elérhetőségei kezdetektől meghatározták az intézmény hagyományait. A nagyközönség „itt megkapja mindazt, amit szeme és füle kíván. Érdekes újdonságokat. Összevágó, egynyelvű előadásokat” – fogalmazott Csáth Géza az 1911. december 7-i megnyitó előadás után. S valóban, a hazai nagyságok feltűnése mellett (Miklósa Erika például ezeken a deszkákon debütált Papagenaként) a színház korán felkerült a világ operaszínpadainak térképére is. Olyan művészek énekeltek itt, mint Fjodor Saljapin, Benjamino Gigli, Plácido Domingo, José Carreras, Luciano Pavarotti, Montserrat Caballé, Grace Bumbry, Renata Scotto, Iréne Theorin, Marcello Giordani, Erwin Schrott, Renée Fleming. Ebből a szempontból egyáltalán nem meglepő, hogy a decemberi szépséges Diótörő-produkciók és a legendás Bohémélet-előadások között egyszer csak felbukkan korunk egyik, ha nem a legnagyobb énekesnőjének neve.
Netrebko nem egyedül és nem akárhonnan érkezik. A milánói Scala épp az év utolsó hónapjában kezdi játszani az Andrea Chéniert az orosz díva és azeri származású férje, Yusif Eyvazov fő- és címszereplésével, aki épp az idei évadban, Prágában énekelte először a költő szólamát.
Milánó fontos állomás Yusif Eyvazov életében, aki ebben a városban alapozta meg énektudását.
Karrierje egyébként pár éve kezdett szárnyalni, Anna Netrebkóval 2014-ben találkozott a Salzburgi Ünnepi Játékok Manon Lescaut-előadásán, 2015-ben pedig össze is házasodtak. A negyvenes éveiben járó tenor kezdetben apja nyomdokába akart lépni, és meteorológusnak készült, de egy iskolai partin egy popdallal szórakoztatta a vendégeket, akik nem akartak hinni a fülüknek. Az egyik barátja győzte meg arról, hogy kezdjen el komolyabban foglalkozni a zenével. Szülei bár nem örültek, de elengedték Milánóba.
A szerepek közötti váltásról hasonló véleményen van Annával: ő sem szereti, ha rövid időn belül sokfajta szólammal foglalkozva szét kell forgácsolni a hangját. „Meg kell tanulnom, hogyan tudok belebújni a figura bőrébe úgy, ahogy azt a rendező látni akarja” – nyilatkozta. Sokszor szerepel Netrebkóval azonos darabban. „Nem könnyű Annával egy színpadon állni, ebben minden tenor egyetért velem. Karizmatikus egyéniség, és erős színpadi jelenléte van” – mondja, de ilyenkor mindig Daniel Barenboim jut eszébe, aki egyszer azt mondta neki, hogy ez a fajta egészséges versengés jót tesz majd neki, inspirálni fogja. Hogy nem felesége, hanem saját jogán jutott el idáig, jól bizonyítja Plácido Domingo véleménye, aki szerint érzelemgazdagon énekel, és megvan benne minden erő, ami ehhez a pályához kell. Gustavo Dudamel erős, fiatal hangú művésznek, napjaink egyik legjobb tenorjának tartja.
Először készített közös albumot Anna Nyetrebko és Yusif Eyvazov
Milánó egy másik szereplő, a decemberi előadás dirigensének életében is megkerülhetetlen. Jader Bignamini ugyanis itt kezdte karrierjét Riccardo Chailly támogatásával, és vált később állandó karmesterévé a LaVerdi Szimfonikus Zenekarnak. A novemberben épp a New York-i Metropolitan Pillangókisasszony-szériáját vezénylő dirigens sokat köszönhet a LaVerdinek: 2015-ben velük adta első koncertjét a Scalában Rimszkij-Korszakov és Muszorgszkij műveivel és velük turnézott Oroszországban is.
Apropó, turné. A Netrebko–Eyvazov–Bignamini trió összeszokott formáció. Az elmúlt években már abszolváltak egy hosszú ázsiai koncertkörutat, és a sztárpár első budapesti, 2016-ban adott koncertjét is közösen adták, ráadásul épp a Magyar Állami Operaház Zenekarával. Az együttműködés olyannyira gyümölcsöző volt, hogy ez a szimfonikus együttes kísérte Netrebkót és Eyvazovot a nyár végi, berlini Waldbühnén rendezett hangversenyen – és természetesen őket hallhatjuk a decemberi Andrea Chénier-előadáson is.
Anna Netrebko és Yusif Eyvazov így válaszolt lapunknak: „A berlini Waldbühnén adott koncert egyszerűen csodálatos volt, a művészi energiák elképesztőek voltak. Az opera gerince mindig a zenekar, és nagyon izgultunk, hogy a Magyar Állami Operaház Zenekarával léphetünk fel. Nagyon várjuk már, hogy ismét együtt dolgozhassunk ezekkel az érzékeny muzsikusokkal! Az Andrea Chénier egy gyönyörű zenére íródott csodálatos történet, és ezt a sok-sok szépséget szeretnénk megosztani a budapesti közönséggel. Ígérjük, nagyon sokat fogjuk gyakorolni a milánói Scalában, mielőtt Budapestre érkezünk! A koncertszerű verzióról szólva elmondhatjuk, hogy nagyon sokat adunk elő áriákat és jeleneteket hangversenyen.
Megalkotni ugyanazt a varázslatot, kosztümök, fények és díszletek nélkül – az egyik legnagyobb kihívást jelenti, de ez a munkánk.
Az akarjuk, hogy mindenki, aki a közönség soraiban ül, olyan elevenen érezze át ezeket a karaktereket, ahogyan mi is tesszük. Nagyon szeretünk egyébként együtt dolgozni. A hangunk igen jól szól együtt, ezért a színpadra lépés mindig vidámságot is hoz magával. Mindegy, mi az, mi mindig megünnepeljük egymás sikereit, mert a legfontosabb dolog számunkra az, hogy boldog életet élhessünk.”
Egy másik, azerbajdzsáni szál vezet el a budapesti produkció másik kiemelkedő énekeséhez, Elchin Azizovhoz, aki egy városban született Eyvazovval. Bakuból indulva hódította meg az operaházakat, többek között a londoni Covent Gardent, a római Teatro dell’Operát vagy a Theatre an der Wient. 2008 óta első szólista a moszkvai Bolsoj Színházban, ám a kiváló bariton nem csak a zenedrámák világában járatos. Diplomáját ugyanis filmrendezőként szerezte, és azóta is előszeretettel játszik vagy rendez mozgóképes alkotásokat, színpadi előadásokat, elsősorban Azerbajdzsánban, Törökországban vagy Oroszországban. Azizov továbbá Netrebkóval aratta első, New York-i sikereit, amikor 2015 januárjában Csajkovszkij Jolanta című egyfelvonásos operájában a címszereplőt alakító szoprán édesapját, Ibn-Hakia szerepét formálta meg a Metropolitanben. (Érdekesség, hogy ezt a produkciót Bartók Kékszakállújával együtt adták.)
Elchin Azizov így nyilatkozott az Opera magazinnak: „a decemberi előadás lesz a budapesti debütálásom, amelyre különösen nagy örömmel készülök. Sokszor hallottam a kollégáimtól, hogy a magyar közönség mennyire figyelemre méltó, hiszen értik és szeretik is a klasszikus zenét. Egy opera koncertszerű megszólaltatásának előnyei és hátrányai is vannak. Az énekesnek egyrészt kényelmes, mert csak a hangjára kell koncentrálnia, másrészt azonban a díszletek és a színpadi mozgások térélményének hiánya nehezebbé teszik a színházi közeg megteremtését. Hasonló a helyzet a nézők szempontjából is:
ez egy jó lehetőség a gyönyörű zene befogadására, a hallgató elmerülhet a saját képzeletvilágban,
de valakinek a hangok mellett a látvány is nagyon fontos. Abban azonban biztos vagyok, hogy a december 29-i produkció nagy esemény lesz mind a nézőknek, mind az előadóknak.” Leo Nucci aggodalmára reagálva, mely szerint a mai operaszínpadokról hiányoznak a hiteles hangok, a hosszan tartó pályafutások, különösen a baritonok között, Azizov ezt mondta: „ő napjaink egyik legnagyszerűbb baritonja, és én teljesen egyet értek vele. Ma sok figyelemre méltó énekes van, akik nincsenek megbecsülve. Sajnos a hang és a színészi képesség nem elég, karizma és kommunikációs képességek is kívánatosak. Jókor kell lenni jó helyen! Nem minden kolléga kap lehetőséget, emiatt én minden színpadra lépéskor megköszönöm a Jóistennek, hogy a közönségnek énekelhetek.”
Egy szó, mint száz, ebben a pazar szereposztásban csak egyszer lesz látható-hallható, mégpedig koncertszerűen a verista zeneszerző legnépszerűbb műve, így érdemes lesz elszakadni a karácsonyi bejglitől és magunkhoz venni ezt a nem mindennapinak ígérkező zenei, szellemi táplálékot is.
