Utódja és boldog őse – ilyen egy Wagner-évad az Operában

Richard Wagner

Wagner a közmegegyezés szerint egyszemélyes ligát alkot: egyedülálló – több értelemben is. „A Ring gyűrűi”-évad számos, jórészt felfedezésértékű estéje most némiképp átrajzolja e vélelmünket.

Richard Wagner az életművét tudatosan elkülönítette az operairodalom többi részétől, a kezdetektől önmaga szövegkönyvírója volt, és zenedrámái számára – hatalmas energiákat és összegeket mozgósítva – egy külön, kultikus játszóhelyet építtetett Bayreuthban. Sosem akart egy lenni a Maestrók sorában, a közönség igényeinek ünnepelt kiszolgálója – Wagner leigázta a saját korát és az utókort egyaránt. Mi több, szolgálatába állította még a múltat is: a mitikus múltat éppúgy, mint a zenetörténetet.

„Sem utódja, sem boldog őse” – Ady Endréhez hasonlóan Wagner is ilyesformán kívánta látni és láttatni önnön pozícióját,

egyedülálló és társtalan nagyságát. Csakhogy mindennek az ellenkezője is igaz. Ezt teheti érzékletessé számunkra a 2017/18-as, nevesített operai évad, „A Ring gyűrűi”: már eddig is, és az elkövetkező hónapokban is olyan műveket elénk hozva, amelyek a Wagnerre hatást gyakorló pályaelődöktől, illetve az életművének nyűgöző hatását így vagy úgy feldolgozó utódoktól valók. Merthogy Wagnerrel valóban szinte minden megváltozott: reagálásra és viszonyulásra késztette megannyi kortársát, s az utána jövő komponisták egymást követő nemzedékeit.

“Más emberré válunk a Wagner-ciklus hallgatása közben”

A fiatal Wagner mohón, magától értetődő természetességgel és komoly alázatot tanúsítva helyezkedett bele a német zene tradícióiba és a nemzetközi operavilág trendjeibe. Hogy csodálta Beethovent, az persze egészen természetes, a IX. szimfónia különösen fontos volt Wagner számára. A d-moll szimfónia, amelynek az évad során kétszer is a megnyitás, a nekilendülés szerepe jutott, hiszen október 3-án a Solti Györgyről elnevezett karmesterversenyt, január 1-én pedig az újévet indította útjára az Erkelben, tartósan foglalkoztatta Wagnert és az ő megzabolázhatatlan fantáziáját. 1830-ban zongoraátiratot készített a Kilencedikből, 1845-ben azután Drezdában páratlan sikerrel (és mellesleg a karmesteri szerep alakulását befolyásolva) vezényelte e művet, amelynek hatása a Bolygó hollandi nyitányából is kihallható:

a hollandi témája voltaképpen a Beethoven-szimfónia főtémájának megfordítása.

A cikk eredetileg az Opera
Magazinban jelent meg.

Wagner emlékezetes virágvasárnapi Beethoven-koncertje idején kezdte átdolgozni és a 19. század igényeihez igazítani Gluck 1774-es, Íphigeneia Auliszban című operáját. Ő maga fordította németre a librettót, és az opera befejezésén is érdemben módosított, hogy a történet jobban megfeleljen a görög drámai előzménynek, vagyis Euripidész tragédiájának – ezzel a szemponttal egészen a Ringig előre mutatva.

Ez a 18. századi reformopera is okkal szerepelt tehát az évad programján: még november 27-én, koncertszerű keretek között megszólaltatva. Gluck hatásait egyébiránt művein keresztül jórészt az a Gaspare Spontini közvetítette a romantika zeneszerzői, így kizárólag Wagner felé, akinek főműve, A vesztaszűz szintén elénk jut majd: április 3-a estéjén, koncertszerűen és első ízben az Opera műsorán, Rálik Szilviával a címszerepben.

“Kikérem magamnak, én nem vagyok Wagner-rajongó”

Wagner a korabeli német opera mestereit is élénk figyelemmel kísérte. Így már 1822-ben, drezdai kisdiákként lelkesedett Carl Maria von Weber iskolateremtő operájáért, A bűvös vadászért, s két évtizeddel később épp ő volt az a német muzsikus, aki elérte, hogy a Londonban elhunyt mester földi maradványait Drezdába szállítsák. Weber, akinek tündérvilága valósággal rabul ejtette az ifjú Wagner képzeletét, 1826-ban az Oberon ősbemutatójának előkészítésére utazott Angliába, s a romantikus operairodalom e különleges darabjának volt némi része abban, hogy az ekkor már megrendült egészségű komponista alig több mint két hónappal élte túl a nagysikerű premiert. „A Ring gyűrűi”-évad most ezt a kiadós csemegét is elhozta Budapestre: január 14-én, a Kolozsvári Magyar Opera társulatával, Selmeczi György rendezésében.

Weber és Wagner között Heinrich Marschner életműve jelenti az összekötő kapcsot: ez a megállapítás hagyományosan ott szerepel a zenetörténeti munkákban. Január 12-én ennek a sommás tézisnek az igazáról is megbizonyosodhattunk, hiszen koncertszerű formában a közönség elé került, méghozzá először szerepeltetve az Opera műsorán, Marschner legéletképesebb és egyúttal legkísértetiesebb műve, A vámpír. A címszerepben, vagyis a nőket elemésztő rém, Lord Ruthven szerepében a novemberi Rossini-bemutató révén megismert és megkedvelt olasz bariton, Bruno Taddia lépett fel, míg a Cser Ádám által vezényelendő előadás női főszerepei Keszei Borinak, Kolonits Klárának és Balga Gabriellának jutottak. A Weber és Wagner érája között meghúzódó interregnum tájáról Marschner mellett ráadásul a derék Albert Lortzing is megidéztetik: május 17-én, majd még két további alkalommal legutolsó színpadi művét, Az operapróbát fogják előadni az Ódry Színpadon – a zenés színházi sikert rövid élete során mindvégig hiába áhító Franz Schubert operája, A négy évig tartó őrség párdarabjaként.

Pályafutása első szakaszában Wagner, mi tagadás, a francia nagyoperák stílusában kívánta elérni a világsikert. E műfaj korabeli fejedelme, a párizsi és a porosz zenei életben egyaránt megkerülhetetlen tekintéllyel bíró Giacomo Meyerbeer egyszerre jelentett Wagner számára követendő példát, legyőzendő ellenfelet, valamint kollégát, akihez pénzért és támogatásért fordult.

„Itt vagyok; íme, itt a feje, szíve és kezei az Ön tulajdonának, Richard Wagnernek”

– zárta az egyik, Meyerbeernek címzett levelét az önérzetes, de megalázkodó fiatalember, aki utóbb soha nem tudta megbocsájtani Meyerbeernek saját egykori kiszolgáltatottságát. A tény ettől még tény marad: Wagner első néhány operáján, s különösen a Rienzin nagyon is érződik Meyerbeer és a francia nagyopera hatása. Így bár Meyerbeer leghíresebb műve, A hugenották a reformáció félezredes évfordulójáról megemlékezendő került fel, sok évtizedes távollét után, az Opera repertoárjára, voltaképpen ez az október végi bemutató is a Wagner körül gyűrűző hatások témájához volt kapcsolható.

Akárcsak az a mostanában újra felfedezett operakülönlegesség, amely ismét egy németországi születésű, zsidó származású, de a világsikert francia földön kiküzdő zeneszerző, bizonyos Jacques Offenbach műve lesz. Nem, nem az egyedüli operájának hitt Hoffmann meséi, hanem A rajnai sellők 1864-ből. A Bécs számára komponált dalmű, a híres Barcarola-dallam eredeti lelőhelye Anger Ferenc rendezésében, magyarországi bemutatóként érkezik el február 24-én az Erkel Színház közönsége elé, Kesselyák Gergely karmesteri irányítása alatt.

A hídon át, a sellők közé

És végre elérünk Wagner utókorához, a hatását ámuló és nyögő ifjabb német pályatársakhoz. A dalköltőként ismert, de operai álmokat dédelgető, s a csodált Wagnernek nagykamaszként az ajtót tartó Hugo Wolfhoz, akinek A kormányzó című operája szólal majd meg május 14-én. Vagy a varázsló mellett inaskodó, még a Parsifal körül is értékes szolgálatokat tévő Engelbert Humperdinck személyéhez és operai főművéhez, a Jancsi és Juliskához, amely karácsony előtt a fiatal Rafael R. Villalobos vitára késztető rendezésében került bemutatásra. Vagy a Lisztnél képzett zongoravirtuózra, Eugen d’Albert-re, aki utóbb operaszerzőként nem kevesebbre vállalkozott, mint az olasz verizmus és a wagneri zenekarkezelés és operai idióma összevegyítésére: tőle is a leghíresebb műve, A hegyek alján vár reánk április 4-én, Mladen Tarbuk vezényletével.

Puccini összes színpadi műve megszólal az Opera következő évadában

„Wagner volt I. Richard, nincs II. Richard, úgyhogy Strauss III. Richard” – fogalmazott Hans von Bülow, s a wagneri hatást feldolgozó operaszerzők sorából természetesen nem hiányozhat III. Richard sem. Tőle ebben az évadban Az árnyék nélküli asszony és a Salome bizonyítja majd Wagner hosszúra nyúló árnyékát. Az előbbi mű január 30-án, a Müpában hangzott fel, Halász Péterrel és a pár évvel ezelőtti produkció többi résztvevőjével. A Salome pedig már az évad végén, június 22-én, a Margitszigeten vár randevúra minket: a Strauss által elképzelt Izolda-hangú tizenhat éves hercegnő címszerepében Rost Andrea izgalmasnak ígérkező fellépését hirdetve. De még előbb,

május közepén „A Ring gyűrűi”-évad legkülső, jószerint jelképes köreit is elérjük: a Vígkantáták című produkcióval,

amely a német zene ősatyját, Johann Sebastian Bachot idézi, a Hollywoodig eljutó Erich Wolfgang Korngold hajdan forradalmi hatásúnak sejtett Halott városával, valamint a GermanLateNight előadásaival, amelyek a Kiscelli Múzeumban az egyedi utakat kereső 20. századi modern mester, Paul Hindemith három kisoperáját állítják egymás mellé.