„Kérjük, mindjárt hozzon egy aszpirint is”

Paul Hindemith - fotó: Philadelhia Chamber Music Society

„Zenét írunk, de olyat, amit csak a legfelkészültebbek füle képes elviselni. Főleg füldugóval. Bűnös viszonyra léptettük a drámát a zenével, és ezt Újév után be is mutatjuk. Az előadásra önt is jó szívvel invitáljuk. De kérjük, mindjárt hozzon egy aszpirint is.”

A cikk eredetileg az Opera
Magazinban jelent meg.

Aki ismeri Paul Hindemith nevét, nem lepődik meg az általa szövegezett meghívó hangvételén. Nehéz lenne keresztmetszetet adni a 20. század egyik legjelentősebb német komponistájának gazdag életművéből. Május 13-án, és még két alkalommal a Kiscelli Múzeumban négy, nagyon különböző munkáját a Színház- és Filmművészeti Egyetem két rendező szakos hallgatója egy estén mutatja be a tizennyolc éven felülieknek szóló GermanLateNight keretében.

Varga Bence negyedéves zenés színházi rendező szakos hallgató, Ascher Tamás osztályába jár. Az 1920-as évekből származó két, rövid művön dolgozott. Az Oda-vissza groteszk szkeccs, melynek fő témája a szerelemféltés, egy kis logikai trükkel és időcsavarral megspékelve. A Magyarországon most először látható, annak idején – Hindemith számos művéhez hasonlóan – nagy botrányt keltett Sancta Susanna pedig egy vallásos közösség korlátairól beszél zavarba ejtő őszinteséggel.

Varga Bence

„Szerencsés helyzet, hogy a két anyaggal párhuzamosan tudok foglalkozni: a két mű mintha egymás tökéletes ellenpontja lenne, és ezt a felismerést az előadásban is használni fogjuk. Az Oda-vissza könnyed és színes, olyan, mint egy vígopera, míg a Sancta Susannának drámai súlya van; rövidsége ellenére is komor témákat feszeget. Ez utóbbi librettója is lenyűgöző munka: az egyfelvonásos operát uraló balladai homálynak köszönhetően egyszerre ad lehetőséget reális és elvont színpadi megjelenítésre is.”

Varga Bence elárulta, hogy a látvány is a két darab ellentétességén alapul. A gördülékeny, gyorsan pörgő Oda-vissza után a Sancta Susanna fekete-fehér világban, gyakorlatilag díszlet nélkül jelenik meg a nézők előtt. A rendező és Giliga Ilka tervező döntése érthető, hiszen a Kiscelli Múzeum használaton kívüli templomi tér, aminek a hatalmas belmagasság, a gyönyörű boltívek, a téglázott falak kivételes hangulatot kölcsönöznek.

Ez az atmoszféra egyszerre áldás és átok

– folytatja Nagy Péter István, az est másik felének rendezője, aki a fizikai színházi koreográfus-rendező szakon harmadéves hallgató, Horváth Csaba tanítványa. „Nagy kihívást jelent, hogyan tudjuk belakni ezt a teret. Nincs annál hitelesebb szakralitás a színpadon, amikor a színházat magát visszük a templomba. Jeli Sára Luca látványtervezővel közösen arra törekszünk, hogy a templom atmoszférája és a játéktér között termékeny feszültség szülessen.”

Nagy Péter István

Hogy az est második felének első, Magyarországon először hallható opusza igazi különlegesség, ahhoz elég az 1925-ös mű teljes címét lejegyeznünk: A bolygó hollandi nyitánya vonósnégyesre, ahogy azt egy rossz, üdülőhelyi zenekar reggel 7 órakor a falu kútjánál lapról olvassa.

A nyolcperces művet Hindemith nem feltétlenül színpadi kibontásra szánta, ugyanakkor a zene izgalmas koreográfiai lehetőségeket rejt magában. A cím fontos gondolati kapaszkodókat ad, a színrevitelhez pedig előbb meg kell érteni Wagnert és a Hollandit, Hindemithet, és csak utána jöhetnek az én gondolataim – mondja a rendező.

A szcenírozott Wagner-nyitányparódia a Kiscelli udvarán zajlik majd, utána irány újra a Templomtér, ahol a Thornton Wilder librettójára készült, 1963-ban a szerző dirigálásával angol nyelven bemutatott (a német nyelvű premierre 1961-ben került sor Mannheimban – a szerk.) A hosszú karácsonyi ebéd zárja az estet. „Színtiszta abszurd darab, amiben a gyerekek és szülők közötti szoros köteléket az egymásra nem figyelés helyettesíti. Wilder összesűríti az időt, és három generációnyi családtagot, kilencven, együtt töltött karácsonyi ebédet pakol egymás mellé, ahol az idősek el-eltűnnek, hogy átadják a helyüket az újszülötteknek.” Amikor a színpadi megjelenítésről kérdezem, Nagy Péter István azt mondja: „Hindemith statikus teret határozott meg: szereplői egy asztal körül ülnek. Mi dinamikusabbá tettük a látványt, hogy érvényre jusson a halál mágikus-magnetikus vonzása. Az est négy művét az elfogyás dramaturgiája fűzi egybe: mintha egy 20. századi búcsúszimfóniát néznénk, amiben egyre fogynak a szereplők, és lassacskán a zene is elszivárog…”