Absztrakt térben, a történelem ciklikusságának univerzális mondanivalójával jeleníti meg a francia forradalom zenei ábrázolásának ősét, a történelem viharában született szerelem és halál játékát Fabio Ceresa. Umberto Giordano verista látványoperája, az Andrea Chénier az olasz rendező második munkája az Operában.

- hirdetés -

– A 2017-es Az álarcosbál rendezése során milyen tapasztalatokat szerzett Budapesten, milyen volt a közös munka a társulattal?

– Csodás emlékeket őrzök Európa egyik legszebb városáról, és alig várom, hogy visszatérjek Magyarországra! A kiszámíthatatlan járványhelyzethez alkalmazkodva igyekszünk majd az Andrea Chénier próbáit lebonyolítani. Annak idején meleg fogadtatásban részesültem a Magyar Állami Operaház vezetősége részéről, és igényesség, hozzáértés jellemzett mindenkit, az énekesektől kezdve a kórustagokon át a műszakig. A mi hivatásunkban elengedhetetlen könnyedség és szolgálatkészség jellemezte Az álarcosbál produkció résztvevőit.

Fabio Ceresa és a budapesti Operaház 2017-ben – forrás: a művész FB-oldala

– Először állítja színpadra Giordano nagy karakterekben, bravúráriákban, történelmi tablókban bővelkedő népszerű operáját. Milyen elképzelésből indult ki?

– Giordano műve a verista operáknak abba a vonulatába tartozik, amely

a századforduló Itáliájában egy történelmi korszakot, egy nem létező világot freskószerűen rekonstruál.

A verizmus a narratív és a stílusbeli részletek gazdagságában érhető leginkább tetten. Az ízlésemtől messze áll, hogy a valószerűség látszatának keltésére törekedjek. A szöveg és a zene dramaturgiájából kiindulva a szimbolista megközelítést választottam. Félúton az absztrakció és a valóság között egy olyan világot szeretnék megidézni, amely egyszerre univerzális és jelképes.

Érdekesnek találom az Andrea Chénier-ben a cselekmény epizódjainak a szerkezetét, a lineáris cselekményvezetés helyett a ciklikusságot. A történelem, mint önmagába visszatérő spirál jelenik meg, ahogy a monarchiából önkényuralom lesz, az önkényuralom forradalomba torkollik, a forradalom anarchiához, majd terrorhoz vezet, a romjain pedig abszolút monarchia születik. Chénier, a lánglelkű költő egyszerre tükre és elszenvedője ennek a körkörös szerkezetű drámának a szerelem és az árulás vonzásában.

– Mindez hogyan valósul meg vizuális alkotótársai, Tiziano Santi és Giuseppe Palella díszlet- és jelmezterveiben?

– A színpadi teret leginkább egy kalendárium fehér lapjaihoz tudnám hasonlítani, amit a szereplők írnak tele a kor karaktervonásaival. A múlt, a jelen és a jövő kronológiai átmenetét három szoba jeleníti meg. A szereplők úgy sétálnak ezekben a terekben, mintha lenne átjárás a különböző idősíkok között. Coigny grófné és udvara a jelent ábrázolja, a forradalmárok kopott szobája a jövőt, akik átveszik az uralmat a múltba taszított arisztokratáktól.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

– Korábbi munkáihoz képest mi jelenti a legnagyobb kihívást az Andrea Chénier színpadra állításában?

– Giordano operája kivételesen összetett a szereplők számát, az érzelmek, a szándékok áradatát, a karakterek mozgását illetően is. Sokszor pár pillanatra tűnik csak fel egy karakter, a képzeletünkre bízza a szerző, hogy két felvonás között mi történt velük. Az álarcosbállal összevetve, mind zeneileg, mind szövegileg jóval kevésbé koherens, nélkülözi az idő, a tér, a cselekmény egységét. Gasztronómiai hasonlattal élve olyan ez a mű, mint egy sok hozzávalós, bonyolult étel, amit nagy műgonddal, figyelemmel, precizitással kell elkészíteni.